Ilyenkor nagyon haragudtam az apámra. Miért ilyenkor? Mert beérett a meggy, és mennem kellett vele a kertbe. Persze hétvégén, mivel hétköznap dolgozott, én pedig iskolába jártam. Már középiskolába, és egy középiskolásnak hétvégén nem éppen a meggyszedésen járt az esze. De apámnak igen. Hát menni kellett.
Volt egy kertje a Tarcalon. Körülményesen tudunk odajutni. Kocsija nem volt, autóbusszal utaztunk, majd jó fél órát gyalogoltunk. Közben a szúnyogokkal viaskodtunk. Hadonásztunk a kosarakkal, mert szabad kezünk nem volt. Ha valaki messziről figyelt volna minket, azt gondolhatta, hogy megbolondultunk. De nem, azaz én közel voltam hozzá: hétvégén, a szúnyogok között meggyet kell szednem. Hát nem őrjítő?
Három meggyfánk volt, mindhárom terebélyes, és mindig rengeteget teremtek. Fel kellett másznom rájuk, a kosarat kampóval egy vastagabb ágra akasztottam, és az ágakon egyensúlyozva szedtem a meggyet. Apám közben a kertet rendezgette, kapálgatott, vagy a füvet sarlózta. Szívesen cseréltem volna vele, de nem lehetett, nekem a meggyet kellett szednem. Nemcsak hogy nehéz volt a fa ágain állni, hanem végtelenül unalmas is. A kosár sehogyan sem akart megtelni, és amikor nagy nehezen megtelt, érkezett a másik. A teli kosarat leengedtem, apám megfogta, a hűvösbe helyezte, és máris nyújtotta fel a másikat. Fonott kosarak voltak, jó nagyok. Átkoztam mindegyiket, haragudtam apámra, magamban káromkodtam. Miért nem almafát ültetett? Volt egy hatalmas szilvafánk is, meg mandulafánk, de almánk nem volt. A szilvával könnyű dolgunk volt. Nem kellett a fára mászni. Alatta volt három ötvenliteres műanyag hordó, abba dobáltuk a lehullott gyümölcsöt. Persze a javából vittünk haza is egy keveset, de a szilvát pálinkának gyűjtöttük. Minden évben tele lett a négy hordó, majd apám megkért valakit, hogy szállítsa el a pálinkafőzőhöz. Cukrot a cefrébe nem tett, annak ellenére, hogy mindenki mondta neki, hogy egy keveset tennie kell a forrás miatt. Nem hallgatott rájuk. Kevesebb pálinkája is lett, mint a szomszédoknak, de finomabb. Büszke volt a szilvóriumára.
A meggyből nem főztünk pálinkát. Hazavittük a teli kosarakat – többször is –, és anyám mind eltette télire. Adott belőle a szomszédoknak, meg néhány napig az esti tévénézés közben meggymagokat köpködtünk. Persze nem a szőnyegre. És amit a legjobban kedveltem, az a meggyes lepény volt. Ahogy anyám készítette, vékony tésztával, jól megrakva fejtett meggyel. Mindig két tepsivel sütött, egyet nekem, a másikat a család többi tagjának.
Annak ellenére, hogy utáltam a meggyszedést, és a mai napig is utálom, a meggy a kedvenc gyümölcsöm. Látod, szomszéd, nekem is van meggyfám. De csak egy, nem vittem túlzásba. De vannak más gyümölcsfáim is, meg kertem, benne saláta, hagyma, mángold, zöldbab, uborka, minden, ami csak ebben a földben megteremhet. Pedig az egész udvart bevethettem volna fűvel, és nem kellene folyton hajlonganom. Mondja is a fiam, hogy minek szenvedek, amikor a piacon mindent meg lehet venni. Nem szenvedek, szomszéd, örömmel csinálom. És ma már tudom, hogy ezt a szenvedélyt apám ültette el bennem, még iskolás koromban. Akkor rettentően haragudtam rá, különösen, amikor beért a meggy, de ma hálás vagyok neki. Minden napomat a kertben töltöm, mozgok, élvezem, amikor a saláta előbújik a földből, amikor a paradicsomon megjelennek az első virágok… Tudja, szomszéd, van miért felkelnem minden reggel. Pedig akkor, amikor annyi idős voltam, mint most az unokám, nagyon haragudtam apámra. Örömmel ápolom a kertet, annak ellenére, hogy tudom, nemsokára a helyén már pázsit lesz, egy-két bokrocskával, medencével…
Nyitókép: Pixabay
