Az emberben eredendő vágy él az egység felé való törekvésre, igaz, ezt főként a tudat alatti rétegekben hordozza. Az egység mint cél nehezen értelmezhető, összetett, őseredetű vágyódás, visszatérés egy olyan teljességhez, amelynek a létezését földi életünk során főként a hiányából fakadóan érezzük. Ez a törekvés jelentheti az Istenhez való kapcsolódást, a belső békét, hétköznapi, fizikai valóságunkban pedig töredékes formákban nyilvánul meg, például a vágyban, hogy összhangot éljünk meg családi és más társas kapcsolatainkban, az igényben egy állandó, biztonságot nyújtó otthon kialakítására, valamint a munkánkban való értelem és önkifejezés megtalálásában is az egység lenyomatai tükröződnek.
Főként azokban él erőteljesen a harmónia utáni vágy, akik érzékenyek saját és mások belső világára, spirituálisan nyitottak, esetleg megtapasztalták a káosz felkavaró erejét. Mégis úgy tűnik, sokan a hektikus létformából nyernek energiát, és látszólag a változó, kiszámíthatatlan állapotok mozgatják őket. Lehetséges, hogy mindez védekezési mód, feladás vagy belesüllyedés a káoszba, de előfordulhat, hogy egy sajátos út számukra ugyanazon cél eléréséhez. Bármelyikről legyen is szó, szinte törvényszerű, hogy egy erősen az egységre törekvő ember élete során újra meg újra ilyen, számára ellentmondásos személyek köreiben találja magát, sőt az általuk generált kaotikus helyzetek még inkább távolabbra tolják tőlük azt, hogy akár a legelemibb szinten megnyugvást és összhangot találjanak valamiben. Mintha ezek az emberek – akiknek jelenléte látszólag rombolja az egységet – valójában rejtett tanítók lennének. Kihívást jelentenek, próbatételt. Valószínűleg azért, mert bennük tükröződnek azok a belső ellentmondások, amelyeket az egységre törekvő ember saját magában még nem integrált, és éppen ezért kikerülhetetlenek az úton.
Ebből következik a legnagyobb nehézség. Minél erősebben törekszik valaki az egységre, annál inkább elhatalmasodhat rajta a kontroll vágya, és az ennek érdekében tett hiábavaló kísérletek csak még mélyebb kétségbeesésbe taszítják, a világ egyre kaotikusabb hellyé válik számára. Mégis, hogy lehet kényszer és kompromisszumok nélkül békére lelni ilyen körülmények között?
Ismertem olyan embereket, akik tőmondatokban fogalmazták meg gondolataikat, jóformán írni sem tudtak, mégis ösztönösen eligazodtak az egység szabályrendszerében. Hallottam és olvastam olyan értelmiségi gondolkodóktól, bölcsektől, akik a legnagyobb könnyedséggel beszéltek erről a komplexitásról. Egyikük így nyilatkozott róla: „Alkati velejáróvá vált bennem a szélsőségek kiegyensúlyozása, a különböző karakterű emberek összehozása. Világosan látom: az egység megkívánja, hogy magamat visszafogjam, ne én álljak a középpontban, ne csak önmagamat érvényesítsem, hanem engedjem, hogy másnak is súlya legyen, más is a helyén tudjon maradni.”
A bencés szerzetes, nyugalmazott pannonhalmi főapát, Várszegi Asztrik „tört” családi hátteréből eredeztette az egységre való fogékonyságát. Rajta kívül persze még sok keserűséget, viszontagságot, sőt borzalmat átélt ember mesél akarat és vágy elengedéséről. Nem tagadják meg a valóságot, de nem is harcolnak ellene vég nélkül, elfogadják, sőt áldozatszerep helyett önfeláldozókká válnak, vagyis azáltal kerülnek közelebb az egységhez, hogy többé nem akarják uralni azt.
Vajon ösztönből vagy hatalmas erőfeszítések árán jutottak el a teljesség megélésének kulcsához? Mert a legtöbben csupán vágyódunk, és fuldokolunk a diszharmónia tengerében.
Nyitókép: Pixabay
