Nemrégiben úgy döntöttem, ideje szintet lépni: lakáskeresésbe kezdtem. Kilenc év kollégiumi élet után (nem beszélve arról, hogy már hármat is megjártam) egyszer csak megérkezett az érzés: kell egy saját hely. Egy olyan, ahol a reggeli fogmosás nem egy mini társasjáték öt résztvevővel, és nem azon múlik a napom kezdete, hogy ki milyen gyorsan találja meg a fogkeféjét.
Naivan azt hittem, ez egy egyszerű történet lesz. Hát… nem szólt senki, hogy ez inkább egy túlélőshow. Megnyitottam az első hirdetési oldalt, és hirtelen egy teljesen új világba csöppentem. Állatbarát, nem állatbarát, „fiatalos lakás”, „csendes lakás”, „nagyon csendes lakás” (ez már gyanús), egyszobás, félszobás, „majdnem szoba” – és az árak, amelyeknél néha reflexből ellenőriztem, hogy biztos nem eladásról van-e szó.
Az első kihívás: eligazodni. A második: dönteni. A harmadik: egyáltalán választ kapni. Írsz egy üzenetet, elküldöd, vársz és vársz… majd két hét múlva jön egy válasz, ami teljesen más kérdésre reagál. Klasszikus. A lakásnézések pedig külön műfajt képviselnek. Van, ahol az ajtóban már tudod, hogy „köszönöm, inkább nem”, és van, ahol majdnem beleszeretsz… aztán kiderül, hogy még húszan állnak sorban ugyanazzal az érzéssel. Igen, ez bizony egy érzelmi hullámvasút. Közben az idő is ott toporog a válladon: költöznél már, de közben ott motoszkál benned a kis hang: „biztos készen állsz erre?”
Mert amikor majd ott állok a kulccsal a kezemben, belépek, és bezárul mögöttem az ajtó… na, ott tényleg elkezdődik valami új. És az új, valljuk be, mindig egy kicsit ijesztő. De közben izgalmas is. Egy új fejezet, egy tiszta lap, egy saját kis világ, ahol minden pont úgy lesz, ahogy én szeretném. Jó, majdnem minden – mert valószínűleg a villanyszámlával még barátkoznom kell. Szóval igen, bennem most egyszerre van jelen a „jaj, ne” és a „na, végre!”.
Félek is, izgulok is, ám valahol mélyen már várom, hogy belecsöppenjek ebbe a nagybetűs fiatal felnőtt életbe.
