A félelem az ember legősibb, legegyetemesebb és talán legtermészetesebb érzése. Megszületésünk pillanatától fogva ismerős a számunkra: félünk az ismeretlentől, félünk az ellenségeinktől, félünk a kilátástalanságtól, félünk a holnaptól, félünk a kudarctól, félünk az álmainktól, félünk a képzeletünk szülte világtól – és még sok minden egyébtől rettegünk. A DNS-ünkbe kódolt félelem sokszor letaglóz, cselekvésképtelenné tesz bennünket, máskor viszont hajtóerő, a gyógyuláshoz vagy a sikerhez vezető első lépés éppen a mélyen magunkban megbúvó félelem legyőzésében rejlik. Meggyőződésem, hogy a rémtörténetek elsődleges funkciója abban merül ki, hogy rávegyenek minket arra, hogy szembenézzünk gyakran démonikus erővel felruházott félelmeinkkel, s ily módon megpróbáljunk túllépni rajtuk.
A legtöbb ember első asszociációja a rémtörténetek hallatán a természetfeletti lényekre és jelenségekre vonatkozik (boszorkányok, szellemek, farkasemberek, élőholtak, vámpírok, varázslók, látók, ördöngösségek, vajákosságok), azt viszont, aki erősen nem hisz az ilyenekben, mindez teljesen hidegen hagyja, így hát riogatni sem lehet velük. Könnyen megtörténhet ugyanakkor, hogy az utóbbi személyt egy háborús övezet naturalista ábrázolásától vagy egy gyógyíthatatlan beteg kálváriáját feldolgozó orvosi drámától kirázza a hideg, mivel számára az a lehető legkeményebb horror. Van benne logika, hiszen ha valaki nem hisz a gonosz természetfeletti erőkben, feltételezhetően az isteniben sem hisz. Mindkét esetben az emberi lét a halál irányából vizsgálandó, és az ember ösztönös félelmeivel való játék áll a középpontjában.
Amikor tehát a rémtörténetről beszélek, akkor nem a szórakoztató jellegű ponyvára vagy a sematikus tartalmú filmekre gondolok elsősorban, amelyek a műfajra jellemző félelemkeltést hatásvadász célokból felcserélték az ijesztgetéssel, hanem a létünkre nehezedő rettenetet ábrázoló alkotásokra. Fekete J. József írja: „Az irodalmi horror vagy rémtörténet nem eleve riogatni akar, nem kizárólagos célja az olvasó adrenalinszintjének felsrófolása, hanem az ember világba vetettségének, a gondviselésbe vetett hit elvesztésének, a kozmikus magánynak, az individuum létének végessége feletti fölháborodásának sajátos lenyomata is egyben.” Ítészi meglátásait Mihályi Czobor névre hallgató szerzői entitása is megszívlelte. Bár az Angyalok szégyenkönnyei című prózakötetében találhatók allegorikus rémtörténetek fantasztikus lényekkel, amilyen az utolsó bűnfaló, a valódi horrort a könyvben igazából a hétköznapi esetek szolgálják, mint például a tolószékbe került hadirokkantak állapotáról szóló novella, a teste részéről cserben hagyott, mozgáskorlátozott férfi naplója vagy éppen annak a lánynak a története, akinek az agyából operálták ki embrionális állapotban betokosodott ikertestvérét.
A hétköznapi rémtörténeteknél tartva, szót kell ejtenünk a szorongásról is, ami egyre többeket érint, és egyre súlyosabb zavarokat okoz. A szorongás ugyan közel áll a félelemhez, ám nem azonos vele. A félelemmel ellentétben a szorongásnak nincs tőlünk független kiváltó oka. Nem vagyunk tisztában az eredetével, azt sem tudjuk, kívülről telepszik ránk, vagy személyiségünk elidegeníthetetlen része, csak azt tapasztaljuk, hogy a szorongó nyugtalanságérzet észrevétlenül behálózza egész létünk, és belülről lassan felőröl bennünket. Az állandó aggodalom, érzékenység, rossz gondolatok, gyakori álmatlanság, lidércek sorozata, tehetetlenségérzet és krónikus fáradtság széles körű jelenlétéhez nyilván a világ jelen állása is sokban hozzájárul, a megállíthatatlanul hömpölygő hírfolyam állandója immár a létbizonytalanság és a téboly. Ahogyan Győrffy Ákos fogalmaz: „A szorongás a tudat minden rejtett zugába befészkeli magát, megmérgez minden gondolatot, alattomosan, észrevétlenül. Minden arcon átüt a rombolás, amit a lélekben okoz. (…) A szorongás által uralt világ foglyai vagyunk, magunkat tettük a foglyaivá. A félelem, a megaláztatás, a bizonytalanság egymást gerjesztő örvényei hálózzák be a magunk teremtette világot.”
Nyitókép: Pixabay
