Jól emlékszem az első meditációmra. A házunk udvarán császkáltam épp, jótékony tavaszi napfény cirógatott. Talán tizennyolc éves lehettem. Akkoriban még megvoltak az eget karcoló, haragoszöld tűlevelektől dús fenyőfáink, mindhárom. Az illatozó hárs is ott terebélyesedett néhány lépésnyire a kerítéstől, évekkel később aztán épp emiatt, és a ház közelsége miatt kellett kivágnunk. (Felmásztam rá, hogy az egyik combvastagságú ághoz kössem a kötelet, amivel aztán a megfelelő irányba húzhattuk, amikor dőlt.) A fenyőket az előző évben szedtük ki, ha emlékeim nem csalnak. Tányérnyi, az udvar jelentős részét beborító fűből alig kimagasodó, lapos korongok maradtak utánuk. Talán még ma is gyantás lenne tőlük a tenyerem.
Ennek az udvarnak az egyik végében áll egy góré, amelyben kisgyerek koromban még kukoricát tároltunk, ez idő tájt pedig már tűzifát. Ekkor is rendesen meg volt épp rakva hasábfával, s én valamilyen rejtélyes indíttatásból elhatároztam, hogy ennek a halomnak a tetején az építmény mélyét választom elvonulási helyszínnek. Vagyis bemásztam a farakáson a góré végébe.
Nem mondom, találhattam volna alkalmasabb helyet is, ahol kényelembe helyezkedve, nyugodtan töprenghettem. A téglányi hasított fadarabok halmán próbáltam a lehető legkomfortosabb ülőhelyet és pozíciót megtalálni, remény- és esélytelenül, illetve esetlenül, hiszen helyezkedés közben minden mozdulatomra vigyáznom kellett, ha nem akartam egy-két kellemetlen nyomást érezni valamelyik testrészemen.
Végül aztán csak megtaláltam egy viszonylag elfogadható testhelyzetet. Szinte szabályosan ültem, lábaimat az alacsonyabban fekvő „vidékekre” lógatva, hátam a góré hátsó deszkáinak támasztva. Tökéletesen emlékszem a kemény fahullámokon bemutatott, vontatott mozgású ügyködésemre, amely végén megpihentem, hogy aztán kinézzek a deszkaüreg nyitott ablakán.
Innentől aztán fokozatosan megváltozott az érzékelésem.
Először a test feletti uralmat kellett visszaszereznem. Így írom, visszaszereznem, mert az így is fennálló állandó kényelmetlen állapotban kezdtem felismerni, hogy máskor mennyire nem vagyok önálló gazdája testemnek. A kisebb-nagyobb fadarabok nyomása, szúrása először zavart, aztán fokozatosan megszűnt ez az érzés, pedig meg sem moccantam. Paradox helyzet teremtődött, egyre erősebbnek éreztem testönuralmam, közben egyre kevésbé érzékeltem a testemet érő fizikai hatásokat. A fájdalom megszűnt, mígnem úgy nem éreztem, hogy eggyé váltam magával a farakással.
Aztán az udvar látványa kezdett egyre intenzívebben elém tárulni. Nem tudom ezt másképp megfogalmazni, talán a körvonalak kezdtek felerősödni, vagy épp eltünedeztek a kontúrok, és a képek vibráló lényege vált egyre erőteljesebb hatássá. Láttam a fenyőfák törzsének szürkésbarna mozaikosságát, minden egyes tűlevelet, a tűlevelek színe és fonákja közti élt, aztán a füveket szálanként és minden szál hajlását a gyenge szélben, láttam a föld hajszálér-repedéseit, majd felnéztem, s ott láttam a kék semmi mélységében a napfényes űrt, ami olyan távol volt, hogy szinte megérinthettem volna molekuláit.
A legnagyobb rejtély mégis az idő lett. A röpke óra azóta eonokká duzzadt elmémben, s már akkor is úgy éreztem, évezredek peregnek tudatomban. Láttam egy pillangót szállni, emlékszem fehér szárnyainak barna, hintett foltjaira és hogy apró lábai hogyan remegtek, egy szárnycsapása alatt korszakok múltak el, anyagi birodalmak tűntek fel és omlottak össze, láttam a szelet, vagyis láttam a hársfa lombját mozogni, amint a fény eléri a levelet, emlékszem a pillanatra, amikor a zizegő levélnek ütközött a nap felszínéről útnak induló foton, amely ösvényt hasított magának a térkavargás sűrűjében, emlékszem az egyetlen apró fehér felhőfoszlány árnyalataira és árnyékaira, ahogyan alig észrevehetően utazott az égen, és arra is határozottan emlékszem, hogy egyre kevésbé voltam én, aki figyel, és egyre inkább lettem azzá, amit figyeltem, mígnem a figyelés is megszűnt, én magam is megszűntem, feloldódtam ebben a szelíd, bizsergő-vibráló létezésben – s ekkor születtem meg igazán.
Nyitókép: Pixabay
