Ki nem állhatom, ha valaki úgy telefonál, hogy kihangosítja azt, akivel beszél – súgta oda félhangosan a szomszédasszony egyik reggel, amikor éppen munkába indultam, a tőle megszokott diszkrécióval, úgy, hogy mindenki hallja, miután egy fiatal srác elvonult előttünk az utcán, akinek érkezését már messziről volt szerencsénk hallani, távozását pedig még sokáig figyelemmel kísérni, egészen addig, amíg a telefonjáról szóló, számomra kellemesnek éppen nem mondható, elviselhetőnek azonban elviselhető, a szomszédasszony számára viszont teljességgel elviselhetetlen, már-már fülsüketítő zene el nem hallgatott. Az már csak hab a tortán, hogy nem tudja, mire való a járda, folytatta a szomszédasszony, ezt a vonalat azonban a kifinomult nyomásgyakorlásomnak köszönhetően gyorsan elengedte, és visszaért az eredeti vesszőparipájához, a hangos zenehallgatáshoz, ami persze nem azonos a kihangosított telefonálással, ám ismerve a potenciális vitapartnerem mások véleménye iránti nyitottságát, ennek taglalásába nemcsak bele se kezdtem, hanem még csak nem is gondoltam rá, hogy esetleg belekezdjek-e. Jobbnak láttam ugyanis, ha megkímélem magam a potenciális csalódástól, amit az idézhetett volna elő, hogy alulmaradok a vitában, amire, valljuk be, vele szemben általában igen nagy esély mutatkozik.
Szó szót követett, egészen addig, amíg végül megegyeztünk abban, hogy egyikünk sem szereti, ha a környezetében valaki kihangosítja azt, akivel éppen telefonon beszél, kiváltképp akkor, ha az illető nem is tud róla, hogy más is hallja, amit beszél, meg hát fordítva sem éppen kellemes helyzet, ha az ember valakivel trécsel, és azt más is hallja, nem azért, mert olyan eget rengetően nagy titkokat közölne, hanem egészen egyszerűen azért, mert telefonáláskor, ahogyan négyszemközti beszélgetéskor, személyesebb hangvételt használ, bensőségesebb dolgokról beszél, esetleg kevésbé választékosan fogalmaz, mintha azt „közönség” előtt tenné, amivel semmi probléma nincs, hiszen régen rossz lenne, ha mindenkinek ugyanazokat a mondatokat, ugyanazokat a hanglejtéseket, ugyanazokat a gesztusokat szánnánk, persze van aki, ezt teszi, szó se róla, első hallásra sokszor még érdekeseknek is tűnnek az ilyen típusú emberek megnyilvánulásai, ám amikor rájövünk, hogy pusztán jól megtervezett színjátékról van szó, amihez az illető éppen megfelelő hallgatóságot keres, akkor kissé átverve érezzük magunkat, hiszen szembesülnünk kell azzal, hogy a fene nagy bizalom nem csupán nekünk szól, pontosabban nem is létezik, ami persze már egészen távolra mutató kérdéseket vet fel.
Nekem is van egy ismerősöm, vetettem fel neki bizalmasan, megkísérelve visszaterelni a beszélgetés menetét az eredeti mederbe, aki állandóan kihangosítja a telefonját, nem törődve azzal, hogy éppen kivel és miről beszél, illetve azzal sem, hogy arra, aki éppen mellette van, mennyire tartozik az a téma, amiről beszélgetnek, ráadásul nem is közli az illetővel, hogy esetleg mások is hallják azt, amiről beszél. Bunkóság, vágta rá határozottan, én inkább csak illetlenségnek nevezném, mondtam alig hallhatóan, majd azzal próbáltam oldani a feszültséget, hogy elmeséltem, több ízben is megkértem már az illetőt, hogy a jelenlétemben ne tegye ezt, vagy ha mindenképpen valamiféle legyőzhetetlen késztetést érez rá, akkor ne legyen rest távolabb menni, és megkímélni a részletektől, mert egészen egyszerűen nem érdekel a beszélgetésük, ám természetesen nem sikerült elérnem, amit szerettem volna, sőt mintha csak meg sem hallotta volna, amit mondtam, egészen addig, amíg egyszer egy ebéd közben az egyik asztalnál, ami nem volt sem túl közel, sem túl távol, valaki, egy középkorú férfi, hasonlóképpen cselekedett, miután csörgött a telefonja, felvette, majd nagy bőszen kihangosította és úgy beszélgetett hosszú perceken át valakivel, akiről nyilván egyikünk sem tudta, hogy ki lehet, sőt magát az illetőt sem ismertük, ezáltal mégis egész csokornyi információt szereztünk róla, köztük olyanokat is, amelyekre nemcsak nem voltunk kíváncsiak, hanem sokkal jobban éreztük volna magunkat, ha nem jutottunk volna a birtokukba. Valami haszna azonban mégiscsak volt a nem túl kellemes élménynek, fűztem hozzá bizalmasan, kissé közelebb hajolva, az, hogy az ismerősöm belátta, valóban zavaró lehet, ha valaki úgy is kénytelen végighallgatni mások beszélgetését, ha egyáltalán nem kíváncsi rá. Na, legalább megtanulta egy életre, nyugtázta némi harsány diadalittassággal a hangjában a szomszédasszony, mintha legalábbis ő mesélte volna a történetet nekem, és nem fordítva, sőt még akkor sem bizonytalanodott el, amikor sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudtam, hogy valóban így történt-e, mondván, azóta nem volt alkalmam ellenőrizni, mert amikor találkozunk, amire az utóbbi időben ritkán kerül sor, nem nagyon szokott telefonálgatni, azt viszont, hogy ez-e az oka, vagy valami egészen más, tényleg nem tudtam megmondani, de talán nem is kellett, hiszen a fiatalember, aki nemrég elhaladt mellettünk, már messze járt, a szomszédasszony pattanásig feszült idegei lenyugodtak, talán nem túlzás azt állítani, hogy a történetemet hallgatva némiképp még az arcvonásai is kisimultak, így hát ezen a napon már egészen biztosan nem fog ráförmedni, hogy vegye lejjebb a hangerőt, én pedig nagyot fújtatva ültem be az autóba, arra gondolva, hogy szinte el sem kezdődött a nap, máris megvolt a napi jó cselekedetem, hiszen megmentettem a világot egy újabb konfliktustól, ami ki tudja, mivé fajulhatott volna, jótett helyébe pedig, mondanom sem kell, magam is jót vártam.
Nyitókép: Pixabay
