Meghívást kaptunk egy óvodai ballagásra. Bevallom, kicsit meglepett, mert őszintén szólva eddig azt hittem, a ballagás inkább iskolai dolog, mintsem óvodai. Persze tudtam, hogy létezik az utóbbi műfaj is, de meg voltam győződve arról, hogy nagyjából olyan esemény lehet, mint a többi óvodai műsor, és főleg a szülőknek szól. Mielőtt azonban bármilyen megjegyzést fűztem volna a megmosolyogtató invitációhoz, csak annyit mondtam a férjemnek, úgy emlékszem, a saját óvodai ballagásomon – amit akkoriban záróműsornak vagy búcsúztatónak neveztek, semmikép sem ballagásnak – még a nagyszüleim sem voltak jelen. Nem szándékos távolmaradásról vagy elfelejtett meghívásról volt szó, egész egyszerűen akkoriban ezek a „mini-diplomaátadók” főleg az anyukákra és az apukákra korlátozódtak. Ennélfogva a szélesebb körű meghívások egyáltalán nem voltak jellemzők. Persze az is lehetséges, hogy csak az én mezei óvodámban zajlottak így a dolgok.
Ahogy ezt részleteztem, valamiért nem hagyott nyugodni az óvodai ballagás gondolata. Mármint a sajátomé, ezért minden erőmmel megpróbáltam felidézni azokat a már alig létező emlékeket, amelyek a több mint huszonöt évvel ezelőtti gyermekkoromhoz, pontosabban az iskolás éveimet közvetlenül megelőző időszakhoz fűződnek. Meglepő módon nem kellett sokat dolgoztatnom az elmémet, hamar rá is jöttem, hogy miért. Lehet, hogy nem is az eredeti jelenetek, hanem a valamivel később visszanézett VHS-kazetta képkockái jelentek meg az emlékeimben, de magam előtt láttam a körtáncot az óvoda udvarán, a durva betonon, és azt a háttérben összeeszkábált, piros textillel borított installációt, amelyre különböző dekorációkat tűzdeltek. Az aláfestő zene nem hallatszott túl jól, legalábbis ahhoz képest, amit az addigi tornatermi fellépéseken megszoktunk, ugyanis a kitelepített hangszórók nem voltak elég erősek ahhoz, hogy túlharsogják a szelet, de talán nem is volt szabad annyira magas hangerőre feltekerni azokat. Úgy emlékszem, csak az anyám volt ott, és másoknak is csak egy-egy hozzátartozója jöhetett el. 1999 májusában a csoporttársaimmal vidáman szökdeltünk a jól ismert dallamokra, a szülők tapsoltak, az óvó néni pedig kicsit meghatódott a műsor végén. Mi voltunk az utolsó generációja, nyugdíjba készült. Hogy ezt könnyezte-e meg? Lehetséges. Vagy azt, hogy ilyen körülmények között kell vele együtt búcsúznunk az óvodától? Talán mindkettőt.
A műsor végén kis barátaimmal odaszaladtunk egykori termünk nagy üvegablakához, és egymás hátára mászva kémleltük, vajon benn van-e. Ott volt, unottan feküdt a már hónapok óta használatlan, összerakott kisasztalok, székek, meg játékok között egy számunkra kicsit ijesztő, oda nem illő fehér vaságyon. A plafont bámulta, meg sem mozdult, de nekünk még így is rendkívül érdekes volta a látványa. Egy igazi katona abban a teremben, ahol addig csak mesék szóltak róla. Mi, óvodások nem mehettünk be az épületbe, sőt még a dolgozók sem, oda, ahol még nem is olyan régen zsibongtunk és egy tűt sem lehetett leejteni tőlünk. Most üresség és csend lepte be az egészet. Az udvar egy alig használt, ütött-kopott hátsókapuján keresztül távozhattunk a felnőttekkel együtt. Mi, gyerekek vidámak voltunk – mint mindig az óvodai műsorok után –, a szülők is büszkék lehettek ránk. Nem emlékszem, de biztos vagyok benne, hogy köztük is akadtak jónéhányan, akik ejtettek néhány könnycseppet, és nem feltétlenül azért, mert olyan megható lett volna a műsorunk. De ki emlékszik már, mi történt 1999 májusában egy vajdasági mezei óvodai ballagáson?
Nyitókép: Pixabay
