Jó reggelt

Betért egy olyan se malac, se disznó nagyságú jószág, tehát egy süldő a faluszéli ház udvarába. A gazda rákiáltott, utat mutatva a sonkásnak kifelé, de az úgy viselkedett, mint aki otthon van: kissé meghátrált, majd lökdösni kezdte orrával az akol ajtaját, merthogy a túloldalon disznótársai röfögtek.

Köd. Az ablakon kinézve még csak fel sem sejlenek a fehérségből azok az alakok, melyek annyiszor feszélyezik, okoznak bánatot a mindennapokba belefáradt csendes szemlélőnek.

Megtörtént egyszer az, hogy miután a lakótársam lóhalálában kinyitotta az ajtót, egy hatalmas dörrenés kíséretében be is vágta maga után. Ugyanez megismétlődött szobája ajtajával is.

Sokáig úgy véltem, hogy igencsak alávaló formája a kommunikációnak a pletyka: vénasszonyként ülni alkonyattájt a falusi utcai kispadon vagy megállni a sarkon kettesben-hármasban, és ráhúzni a vizes lepedőt boldog-boldogtalanra. Persze tudom, nem női és nem is öregkori sajátosság pletykálni.

Vannak helyzetek, amikor az ember mások helyett is szégyelli magát. Lehet ez otromba viselkedés, nem az alkalomhoz illő öltözködés, illetlen beszéd vagy egy igencsak vitatható fellépés.

Panaszkodott egyik ismerősöm (az orvosnál várakoztunk, így volt időnk bőven a panaszokra), hogy nemrégiben behívatta a kommunális felügyelő, hogy vigye be mezőgazdasági gépeit az utcáról. Aratáskor és a kukorica betakarításakor nem szoktak szólni azért, hogy egy, vagy két éjszakára kinn marad az utcán egy csőtörő, arató-cséplő, vagy kukoricával megrakott pótkocsi.