Sokáig úgy véltem, hogy igencsak alávaló formája a kommunikációnak a pletyka: vénasszonyként ülni alkonyattájt a falusi utcai kispadon vagy megállni a sarkon kettesben-hármasban, és ráhúzni a vizes lepedőt boldog-boldogtalanra. Persze tudom, nem női és nem is öregkori sajátosság pletykálni. Sőt hasznos tevékenység, amikor igyekszik kordában tartani, visszaterelni a társadalmi normáktól elrugaszkodott személyt a helyes útra, néha akár kiközösítéssel is.
Mostanság derült ki számomra, hogy mily érték volt bizalmasan fülbe súgni, pusmogni, továbbadni „fontos” információt, miután szemmel láthatóan felépült a pletykaipar. Ez úgy működik, hogy jelentéktelen figurákat tesz ismertté a média, lehetőleg azáltal, hogy a már egyébként is igencsak megroggyant erkölcsi értékrenden tovább roggyaszt, majd követi mozgalmasan szánalmas életüket, nézőket, olvasókat, reklámozókat – mindenekfölött pedig pénzt – csalogatva ezáltal magához.
Fejre állították a pletykát a globalizálással, megvonták a bizalmas pusmogás lehetőségét, erkölcsi nyomásgyakorlás helyett „új erkölcsöt” propagálnak, majd a média álfelháborodással mindezt közreadja. Cukros műízből készült gyümölcslé ez, vagy szőlőt nem látott műbor, amely mégis jól bódít.
Kedves kollégánk mondogatta egykoron: az ember nem dicsekszik fogyatékosságaival.
Dehogynem, sőt büszke is rá! – üzenhetjük neki.
