Az őszi verőfényben széttekintve beláthatatlan azon nemes lelkű, bölcs és lelkiismeretes tanárok sora, akik az 1867-es kiegyezést követő fél évszázad során iskoláinkban nemzedékeket neveltek a polgári Magyarország társadalmi-politikai és kulturális fölépítéséhez. A Délvidék déli peremén, a fehértemplomi főgimnázium tanáraként egyszerre viselte gondját a felnövő ifjú nemzedéknek és a magyar irodalom ápolásának Szőke Endre, a történelem tanára. Életéről és munkájáról vajmi keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy 1875-ben a fehértemplomi főgimnázium alapító tanári karának már tagja volt, és a történelem oktatójaként vállalta az iskola régiségtárának a létrehozását és felügyeletét is. Lelkes kutatója volt a táj múltjának, az Al-Duna vidékének minden eldugott zugát fölkereste, ahol földerítésre váró titkokat sejtett, és a vidéket járva páratlan népismereti tudásra tett szert. Ennek nyomán jelentette meg 1890-ben a főgimnázium értesítőjében Vonások a volt Temesi Bánság népéletéből című, kisebb kötetnyi tanulmányát, az al-dunai népek szép eposzát. Írása bevezetőjében azonban azt is elárulta, munkája során „több lelkész és tanító úr szíves közleménye” is a hasznára volt. A török hódítást és a hódoltság korát Magyarország pusztulásaként látta, ami őt egyenesen Róma hanyatlására emlékeztette. Az egykori magyar királyság déli területein – így a Bánságban is – „nyomról-nyomra ki lehet mutatni a magyar falvak lakóinak teljes elszéledését, mely falvakban később más tájakról ide szorult magyarok, majd németek, bolgárok, szerbek, románok, francziák, spanyolok, olaszok, csehek települtek le, talismanként magukkal hozván az ősöktől reájuk szállott szokásokat, viselet és egyéb tulajdonságokat, melyekről szűk keretben szólni jelen föladatom”. És valóban, a klasszikus népismereti kutatások feladatainak megfelelően – az élet nagy fordulóit elemezve – a születés, a keresztelés, a házasság és a halálozás, valamint a karácsony, a farsang, a pünkösd, a Szent Iván-éj, a szilvesztereste, a búcsú és az egyéb felekezeti ünnepek – a termékenységi szertartások – köréhez fűződő szokásokat vette számba, és mutatta be, figyelmeztetve nem egyszer ősi, ókori eredetű gyökerekre és eredőkre is.
A világosan fölismerhető ősi hagyományok jelenléte a táj valamennyi nemzetiségének hagyományvilágában tetten érhető, az esetek többségében azonban már a továbbélés okai nem magyarázhatók meg. A bánsági magyarok szokásaiban is él a libatio, az ősi, keleti szokás, amely szerint bárhol igyék is a vidék magyar lakója, „az italból, főleg pedig a vízből, a felső részt leönti, és csak azután iszik ő vagy itatja gyermekét”, mint ahogyan a földcsókolás is patriarchális időkből öröklött szokás, amit a kutató az udvarszállási parasztoknál figyelt meg: „midőn hazatérőben a Néra völgyét háta mögött hagyná, leborul a földre, és azt mindannyiszor, még pedig Keletnek fordulva megcsókolja; ugyanazt teszi hajnalhasadtakor a szérűben, vagy a templomban imáját végezve”. Különösen szép a bánsági magyarok Szent Iván-éji szokása, mely ugyancsak régi hagyományokat idéz. „A Szent László törvényei értelmében eltiltott pogány kori tűzáldás, mint népszokás a sz. iván-éji tűzünnepben itt fönntartja magát következő alakban: a fiatalok vadrózsa-, kökény-, galagonyarőzsét, pozderját raknak be az út széltében, azt meggyújtják, és a lobogó tüzet a leányok majd egyenként, majd összefogódzva átugorják, ki-ki annak nevét említve, kihez szíve hajlik, mialatt nézőtársaik illatos füveket dobálva a tűzbe, énekelnek; teszik pedig azt azon hiedelemben, hogy amely leány a tüzet átugorja, a jövő farsangon férjhez megy.” Egyébként az Al-Duna vidékén élő népek között a magyarság a legkevésbé babonás közösség, ismeri ugyan a tündéreket, a sárkányokat és a lidérceket, az óriásokat és a manókat, a táltosokat és a garabonciásokat, a varázslókat és a boszorkányokat, de ez a misztérium nem izmosodott benne babonás vakhitté, csupán kedélyes játék maradt a számára. Ezzel együtt is különös, hogy az erdélyi vasorrú bába híre nem jutott el hozzájuk.
A bánsági német ember lelke hasonlóan mentes a babonáktól, néhány régi eredetű népszokása azonban egyedülálló a vidéken. Pünkösdkor összegyűlnek, és a „kebelükből két bizalmi férfit választanak”. Lovaikat a suhancokra bízzák, ők pedig ott a szabad ég alatt nyugalomra adják magukat. Éjfél után a bizalmi emberek a nyugvók előtt ismeretlen helyre vonulnak, őket háromszori trombitaszó után meg kell keresni. Aki elsőként találja meg őket, az lesz a pünkösdi király, az utolsóból pedig a pünkösdi bamba, akit a pünkösdi király zöld gallyakkal bekötöztet, „olyannyira, hogy azt a gallyak teljesen befödik”. Napfölkeltét követően a faluban megkezdődik az estig tartó dévajkodás. Alkonyat után „a pünkösdi király a pünkösdi bambát busásan megvendégeli”. Eredetére nézve ez a szokás is a pogánykor emlékét idézi, „a keresztény jellegnek abban se híre, se hamva” nem található.
A kései olvasó az al-dunai bolgárok közösségét találja a legarchaikusabbnak: ők azok, akik a halottas háznál minden edényt felforgattak, nehogy belefészkelje magát a távozó lélek, arra pedig külön ügyeltek, hogy temetéskor kutya vagy macska át ne ugorja a koporsót, mert „a halottból borzalmas vampyr lesz”. A bolgárok először a XIV-ik, majd a XVIII. században vándoroltak Krassó-Szörény, Temes és Torontál megyébe, ahol a XIX. század végén már 36 helységben laktak, szórványosan azonban Aradon, Temesvárott és Versecen is előfordultak, számuk 25 000-re volt tehető. Közülük a bessenyői és a vingai bolgárok még őrizték az őseik hagyományos szokásvilágát, a krassovánok azonban „nem bolgárok többé, de nem is oláhok vagy szerbek, hanem mind a három keveréke: így szokásaik, erkölcseik is”.
A szerbeknél a hagyományok és a szokások tekintetében a leggazdagabb a ház védőszentjének ünnepe, Dél-Bánságban azonban a dodola – a szárazság idején rendezett esővarázslás – az igazán izgalmas. Aszály idején valamelyik cigány lányt levetkőztették, majd gallyakkal és virágokkal olyannyira teleaggatták, „hogy a szemét is alig lehet kivenni”. A lány ilyen díszben – a természetbe öltözve – házról házra járt eső, harmat után kiáltozva. A ház asszonya mindenütt vízzel alaposan leöntötte, majd megajándékozta. „Ezen szokás – írta a tudós etnográfus – a Balkán-félsziget lakóinál mindenhol otthonos, és bolgár eredetűnek látszik lenni.” A szerbek a fehértemplomi vásár utolsó napján, október 18-án tartották a maguk leányvásárát. Szőtteseiken pedig ott találhatók az emberiség jótevő istenségei: a fényt és meleget árasztó, gyümölcsöt érlelő nap, az „éj szende, méla uralkodója”, a hold, valamint „az égből a földre sújtó tüzes villám” csiszolói, a csillagok. Vallásos érzületük azonban bőven hagy kívánnivalót maga után, Szőke Endre szerint „kebeleiket mély vallásos érzület nem hatja át”, ezért papjaiknak bőven akad tennivalója.
Azzal, hogy Szőke Endre 1890-ben megjelent Vonások a volt Temesi Bánság népéletéből című tanulmányában megörökítette a vidék népéletének egyedülállóan fontos részleteit, hatalmas szolgálatot tett az utókornak, a kései olvasóknak.
Nyitókép: Fehértemplom (Mák Ferenc archívumából)
