A bicikli csomagtartóján ülve kérdezett rá a gyerek. Mondtam, nem hallom jól a kérdést, túl nagy a zaj. Megint feltette. – Nem hallom, rajtam a sapka és a kapucni is, majd megbeszéljük otthon –mondtam és tekertem tovább egyre gyorsabban. Persze, hogy hallottam mit kérdez, de nem tudtam neki mit válaszolni. Nem mintha nem vártam volna ezt a kérdést, vagy nem lett volna időm felkészülni, hiszen már hét éves. A végén ordítozni kezdett. Aztán ráeszmélt, hogy nem ildomos ezt csak úgy beleüvölteni a világba, elszégyellte magát és belenyugodott, hogy csak otthon kaphat választ élete legfontosabb kérdésére. Nem tudom, hogy az az öt perc alatt, míg bicikliztünk hazafelé mi minden fordult meg a fejecskéjében. Azt tudom, hogy az enyémben csak óriási köd létezett. Nem tudtam mit fogok mondani, csak arra az egyre gondoltam, hogy felnőtt, már nem gyerek és csak az ebből táplálkozó fájdalom lüktetett a szívemben. – Létezik a Mikulás, vagy a szülők megveszik az ajándékot és titokban beleteszik a gyerekek csizmájába? – hadarta azonnal, ahogy lekászálódott a csomagtartóról. Ott állt, bebugyolálva sapka-sálba, oly pici volt, az iskolatáskája pedig olyan óriásinak tűnt a hátán, majd a földre rántotta. – Te mit hiszel? – kérdeztem. – Nem tudom, mit higgyek. – Pedig az van, amiben hiszel – mondtam.
Akkor létezik a Mikulás. Valószínűleg utoljára pakolom meg Mikulásként a fiam csizmáját édességgel és gyümölccsel. Eldöntöttem, nem szomorkodok, erőszakkal nem táplálom tovább ezt az üveglábakon álló Mikulás hitet, majd kipuffan, amikor eljön az ideje. De többet dolgozok majd azon, hogy továbbra is higgye: lelke van a tárgynak, hatalma a gondolatnak és csodák igenis léteznek.
