A sok ismeretlen és számomra élvezhetetlen zeneszám között az elmúlt hétvégén a Pink Floyd ismert nótáját hallottam kiszűrődni középiskolás lányom szobájából, és a dícséret szándékával közelítettem, amikor az ajtóban azonban, még mielőtt megszólalhattam volna, a következő kérdés és lányom kutató tekintete várt: Anya, te egy tégla vagy a falban?! Szépen kérdezte, nem szemrehányóan megállapítva, kijelentve, felháborodva, korholva vagy lemondóan, hanem olyan mondat végi hangsúllyal, amelyet írásjelekkel nem lehet visszaadni. Kérdezte, és választ várt. Hiszen mindig azt mondom neki, alkalmazkodni kell. Attól, hogy nem kedveli a tanárt, még oda kell figyelni rá, mert sokat tanulhat tőle. Ha baja van kollégiumi lakótársával, osztálytársával, inkább ne szóljon hozzá, kerülje a konfliktust. Azt mondom, igyekezzen jobban a suliban, csinálja akkor is, ha nem érdekli, próbáljon javítani, vállaljon szorgalmi feladatokat. Azt mondom, hallgasson, ki kell bírni néha a méltánytalanságot is. Azt mondom, ha felnőtt lesz, az életben is ez vár rá. Bár halványan dereng még, hogy 17-18 évesen mennyire nehéz volt elviselni a hazugságot, a szoros kereteket, a megalkuvást, a felnőttek világát..., és a most felnövekvők éppen attól szenvednek, amitől mi is. Nekünk nem lett bajunk végül, de őket féltjük, ha a hazugságot, a szoros kereteket rosszul tűrik. Féltjük, amikor észreveszi a visszásságokat, és lázadni is akar. Nem válaszoltam egyértelműen, és ez volt az egyik pillanat, amely ráébresztett, most már nem kell ugyan a kezét fogni, ha átkelünk az úton, de ha szóban nem is magyarázhatok meg mindent, tetteimmel, az életemmel adom meg a választ a nagy kérdésekre.
Végül pedig lekuporodtunk a lap-top elé, és meghallgattuk, megnéztük együtt is a zenerajongók generációinak maradandó élményt nyújtó album legismertebb dalát: Another Brick in The Wall...
