Személy szerint sohasem irigyeltem, de nem is kedveltem a kereskedelmi tévékben és a bulvárlapoknál dolgozó magyarországi kollégáimat, mivel elég vastag bőrnek kell lennie az arcukon ahhoz, hogy napról napra vérben tocsogó híreket gyártsanak, vagy pedig egy-egy állítólagos híresség, közismert elnevezéssel celeb szemeteskosarában vagy éppen szennyesei között turkáljanak a havi norma teljesítéséért. Legrosszabb esetben, ha éppen egy halálos baleset sem történt, s az ügyeletes hírességgel sem történik semmi, akkor még akár saját magukról is hírt kreálhatnak, mondjuk éppen arról, hogy már megint a rokkantak számára fenntartott parkolóhelyen várakozott a személygépkocsijával, vagy éppen megveretik magukat egy sportrendezvényen. De miért is mesélem mindezt? Csak azért, mert nem olyan régen egy ilyen, sokak által nagyra tartott szenzációhajhász „kolléga” tette tiszteletét szűkebb pátriánkban, s az egyik ismerősöm megvádolt, hogy azért nem vagyok hajlandó elmenni az előadására, mert irigy vagyok rá, mivel ő sokkal többet keres, mint mi, éhbérért tengődő vajdasági magyar újságírók. Pedig szó sincs erről, csak nem szeretem, ha valaki önmagát bálványozza, s mindezért még belépődíjat is kér a kenyér híján cirkuszra éhes egyszerű emberektől.
