Betért egy olyan se malac, se disznó nagyságú jószág, tehát egy süldő a faluszéli ház udvarába. A gazda rákiáltott, utat mutatva a sonkásnak kifelé, de az úgy viselkedett, mint aki otthon van: kissé meghátrált, majd lökdösni kezdte orrával az akol ajtaját, merthogy a túloldalon disznótársai röfögtek.
Kapóra jött a szomszéd (meg pálinkára), szólt is neki a gazda, hogy hazafelé vigye majd a disznaját is. Ő bezzeg nem fogja, mert az övéi megvannak, meg ez nem is hasonlít rájuk. Telefonálnak a másik szomszédnak, érkezik is hamarjában pálinkára, de a süldőt nem vállalja. De ha már ott van a billog a jószág fülében, kínálja a kézenfekvő megoldást is: az állatorvosnál kell érdeklődni, majd ő a nyilvántartásból előkeresi a tulajdonost. Csörög is vissza a doktor órányi idő elteltével, s mondja a nevét a sertés tulajdonosának.
– De hát az én vagyok! – kiált föl a házigazda csodálkozva és egyben elégedetten, dicsérve a nyilvántartási rendszert, miközben megjegyzi: eszerint az ő süldőjéről akár a mezőgazdasági minisztériumban is tudhatnak, csak maga feledkezett meg arról, hogy a tavaszon, amikor herélték a malacokat, egy közülük kiugrott az akolból – megőrizve ezzel férfiasságát –, elvágtatott toronyiránt, s mindmáig színét sem látták.
– Szomszéd, te föltaláló vagy: fölfedezted az ingyen nevelhető, természetben legelésző bio disznót – állapította meg egyikük aközben, hogy néhányszor a pohár fenekére néztek.
