Köd. Az ablakon kinézve még csak fel sem sejlenek a fehérségből azok az alakok, melyek annyiszor feszélyezik, okoznak bánatot a mindennapokba belefáradt csendes szemlélőnek. Nem látni, mi történik körülöttünk, nem foghatók fel a változások, nem érthető meg, mi miért van. Tulajdonképpen el sem lehet jutni arra a pontra, hogy az ember el kezdjen gondolkodni rajta, elvégre nincs is mit megértenie, nem lát semmit, köd van.
Sokan használják ki merészen, arcátlanul az átláthatatlanságot. Emberi mivoltukat megtagadva, a fehérség biztonságérzetébe bújva tépnek ki magukból minden érzést. Becsületvágyat, lelkiismeretet, valahová tartozást, elszámolni akarást. Megszokott körülmények között mindettől nem éreznék magukat jól, valami szorongatná őket, egészen a szívükig hatna a fájdalom, de most mindez nem számít, mert mindez nem látszik, mert köd van.
Nekünk is jót tesz a besűrített fehérség. Úgy teszünk, mintha fogalmunk sem lenne róla, hogy mit takar. Elhitetjük önmagunkkal, hogy nem azt rejti, amit mi láttunk egy-két alkalommal, olyankor, amikor e töménység kissé oldódott, s kirajzolódott néhány alig felismerhető, de mégis beazonosítható figura. Nem törődünk vele. Jobb, ha nem törődünk vele, még ha bánt is egy kicsit. A köd túloldalán mi sem látszunk, s ez olyan, mintha semmit sem tudnánk. Most mi sem félünk. Teljesen biztonságban vagyunk.
Unottan nézünk a ködbe.
