Megboldogult gimnazistaéveimben egy esztendőben harmadmagammal a helyi autószervizbe küldtek a téli szünidőben úgynevezett kötelező szakmai gyakorlatra. Hétfőn hajnalban be is állítottunk az akkor még nagyon menő cégbe, és hamarosan festésre váró kocsik között találtuk magunkat. Kaptunk egy-egy vödröt, rongyot meg dörzspapírt. Aztán ezekkel kellett nekiesnünk a festésre váró kocsiszekrényeknek, a nedves smirglivel kellett eltávolítanunk a korábbi fényezést. Persze láttuk, hogy a mesterek ugyanezt elektromos készülékkel végzik, dünnyögtünk egy keveset, de beláttuk, a műhelyben nem tudnak mihez kezdeni velünk, a saját érdekünkben se bíznának ránk gépet. Csiszoltunk, mint Karate Kid a filmen. Összehaverkodtunk viszont a műhely dolgozóival, volt, aki segíteni, volt, aki ugratni akart bennünket, de első naptól kezdve együtt mentünk reggelizni meg ebédelni a menzára, ömlöttek a viccek, összehaverkodtunk.
Harmadnapra kiderült, rossz helyre kerültünk, az adminisztrációban van a helyünk. Átkerültünk az irodába, noha ott se tudtak mihez kezdeni velünk. A cég kocsik forgalmazásával is foglalkozott, előszerződéseket szortíroztunk, csomagoltunk, fél délelőtt az egész heti anyagot borítékoltuk. Másnap már csak kávét főzni, cigarettát venni küldtek bennünket az irodából, majd közölték, holnap ne jöjjünk, írjunk bármit a munkanaplónkba, de nem hajlandók tovább kerülgetni bennünket.
Hiába mondtuk, hogy mi nagyon szerettünk a szerelőcsarnokban, nem engedtek vissza bennünket. Pedig ott szerezhettünk volna az életre fölkészítő „szakmai” gyakorlatot.
