Vannak helyzetek, amikor az ember mások helyett is szégyelli magát. Lehet ez otromba viselkedés, nem az alkalomhoz illő öltözködés, illetlen beszéd vagy egy igencsak vitatható fellépés.
Vannak versek, amelyeket még az általános iskolában megtaníttatnak velünk kívülről. Nem az én időmben volt ez így, hanem még most is, a gyermekeimen tapasztaltam. Tiltakoztak ugyan, de megtanulták fejből a Nemzeti dalt, a Szeptember végént, a Walesi bárdokat, a Nem tudhatomot vagy a Mamát... Sőt, a Toldiból is tudniuk kellett egy-egy részt. Én még arra is rávettem őket, hogy a szállóigévé vált sorokat kívülről tudják, mint hogy: „Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert. Vagy: Repül a nehéz kő…
Meglehetősen kínos, ha egy színművész nem a biztonság okáért tartja a kezében a felsorolt versek egyikének kinyomtatott szövegét, hanem betűzi azt.
Tudom én, hogy nagyon sokszor elvárják a művészektől, hogy ingyen lépjenek fel, mintha az nem lenne munka. A vízvezeték-szerelő esetében eszünkbe sem jut nem fizetni az elvégzett munkáért, de a művész, ha elmond egy verset, az nem számít munkának. Pedig ő ahhoz ért, s ahogy a kőműves a falazásból, ő az irodalmi (vagy nem irodalmi) szövegek tolmácsolásából él.
De még az ingyen munka sem ment fel senkit az alól – ha színművészről van szó –, hogy ne fejből mondja el azt a verset, amit az általános iskolában is kívülről követelnek meg.
Nos, a napokban én emiatt éreztem magam rosszul egy ünnepségen.
