2021. december 6., hétfő

Oázis a városban

„Újrahasznosított anyagból mozaikot készítek”

Mit csinál a városi pedagógus és képzőművész a rekkenő hőségben? – kérdeztük Butterer Kiss Márta jeles művésznőt, aki az elmúlt években számos rangos képzőművészeti és pedagógiai díjat kapott. Az újvidéki Petőfi Sándor Általános Iskola rajztanárnője a legjobb három szerbiai pedagógus közé került, amikor kitüntették azért, mert a múlt tanévben fantáziadús feladataival kreativitásra motiválta a diákjait az online oktatás során.

A nyári vakáció utolsó hónapjában felkerestük székvárosi otthonában, a kis birodalmában, amelyben kutya, macska, madárka, fű, fa, virág, bokor egymással békességben növekednek, „beszélgetnek”. Egy látogató megfogalmazásában: ez afféle oázis a városban.

 – Mivel nem mentem tengerre üdülni, a barátnőmmel úgy döntöttem, a közeli tavakra, folyópartra járunk majd néhány alkalommal. Ellátogattunk a Topolyai-tóra, és úsztunk Mozsor (Mošorin) mögött a Tiszában. Nagyon jól éreztük magunkat. Ezenkívül az otthonomat rendeztem, sok munka van bent is, kint is, de szívesen csinálom – tessékelt be otthonába Márta tanárnő.

Mozaikkal díszíted otthonodat. Nem hiányzik és nem fogy el a kavics, tükördarabka, cserép, porcelántányérdarabka, csempetörmelék és más alapanyag az alkotómunkádhoz...

– Így igaz. Nem véletlenül választottam a mozaikkészítést. Édesapám szakmáját szerető, kiváló keramikus volt a Toza Marković téglát, cserepet, építőanyagot gyártó neves, nagykikindai vállalatban. Egy alkalommal többek között őt kérték fel arra, hogy a leipzigi kiállításon tegye fel a csempéket. Én otthon gyakran kilestem, hogyan dolgozik. Halála előtt néhány hónappal nekem ajándékozta a kőre gravírozó készletét. Talán felismerte, hogy négy gyereke közül szakmai téren bizonyos tekintetben én leszek az utódja. Amikor életem első mozaikjához fogtam a madáretető mögötti kertecskémben, akkor kezdtem gondolkodni azon, mit kezdjek a sok összetört tárggyal. Én ugyanis sajnálom eldobni az összetört csészémet, tányéromat..., amely emlék. Az első mozaik készítésekor nem is alakítottam ki semmilyen vizuális élményt, hanem a meglévő anyagokat ráragasztottam a kiválasztott helyre, ügyelve arra, hogy közöttük legyen tükröcske vagy más valami, és elégedetten gondoltam: Lám, milyen jól mutat ez a részlet ott, ahol még nem alakítottam ki kertet, ahol még nem volt a madaraknak etetője-itatója – azt az idén adtam hozzá. Emlékeztetett valamiféle szökőkútra, amit az idén sikerült vizuálisan kiépíteni, befejezni. A madáretető hegyén van egy szoláris lámpa, amely nappal feltöltődik, és megvilágítja az etetőt az éjjel ide látogató madárkáknak. A csodás etetőre véletlenül bukkantam az üzletben, és annyira megtetszett, hogy körül ültettem virágokkal. Az egyik diákomnak el is dicsekedtem, mit vásároltam a születésnapomra. Ő azonban így vélekedett: „Ez a madaraknak ajándék, nem pedig a tanárnőnek.”  Én megmagyaráztam, hogy a madarakon keresztül ez nekem is ajándékot jelent. Nemrég a nagybani piacon ráfutottam egy Assisi Szent Ferencet ábrázoló naiv szoborra. Éppen alkalmasnak találtam, hogy a többi saját készítésű madáretető közé kerüljön. Amint hazahoztam, egy állványt alakítottam ki, s tervbe vettem, hogy azt is mozaikkal díszítem.

Úgy érzem, mintha évekig egy nagy festményt festenék, s minden évben a kertemben, a házamban valamit hozzáadnék az otthonom szépítéséhez. A madáretetőknél két kisebb mozaik is van, amit nem én készítettem. Nem véletlenül kerültek hozzám. Az első ajándékmozaik Gordana Šijački díjazott mozaikkészítő művésztől származik, aki a művészeti középiskolában a konzerválás tantárgyat oktatja. Ő igazi kövecskéket használ. Én magamat nem tartom mozaikművésznek, mert csak újrahasznosított anyagból készítek mozaikot. Nem az a célom, hogy a munka minél szebb legyen, hanem hogy hasznosítsam a különböző csempe és más anyag darabkáit, amelyeket mások nem dobnak ki, hanem nekem fölajánlanak.

A másik ajándékmozaik Srđan Radić tanítványom első munkája, ennek is helyet találtam a kertemben. A bejáratom mozaikját a múlt évben csináltam. A lépcsőzet mozaikja pedig úgy született meg, hogy tíz évig nagyon irritált a megrepedt, régi beton. Röstelltem a felnőttek és gyerekek előtt, akik sűrűn járnak hozzám. Mesterek drága ajánlatainak elfogadása helyett úgy éreztem, nem vagyok olyan tehetetlen, hogy nem tudnám valakivel együtt felújítani a bejáratot. Egy volt osztálytársam vízszintes alapot helyezett a régi lemezre. Két hétig készítettem úgy, ahogy apámtól láttam, és még száradt, éreztem, édesapám lelkileg velem van, és büszke rám, hogy ezt tovább csinálom... Én különösen büszke voltam édesapám kézügyességére és tudására, amikor a Domino vendéglő felújításán dolgoztam. Miután elkészültem a munkával, megkérdeztem: Ugye, apám, látja föntről, hogy a „fia” mit csinált?

Ő engem fiának szólított. Nagy szeretettel rakom, ragasztom a mozaikot, mintha az édesapám lelkével együtt dolgoznék. A különös együttléttől mindig meghatódok...

Hasonló élményt éltem át 2010-ben. A kályhában történt gázrobbanás elvitte a konyhát, a lakásomat. Szerencsére emberáldozat nem volt, az alapok, a csempék megmaradtak. Két évig tartott, hogy újra körül falazzam és megépítsem a Művészek falát. Tavaszkor itt, kint tartom a gyerekeknek a magánórákat.

Nagyon szeretek minden növényt és minden állatot. Beszélek hozzájuk, puszilom a szirmaikat, megdicsérem, hogy szépen nőnek. Egy mesebeli kertet szeretnék az enyémből formálni. A nagypapám korán meghalt. A nagymama pedig áthívta a nővéremet és engem (sokáig csak mi ketten voltunk testvérek), befektetett a nagy, dunyhás ágyba, amelyben a kukoricacsuhét éreztük alattunk, és illatok vettek bennünket körül. Alig vártam az ő kitalált meséit, amelyeket sok műalkotásomban felhasználtam, felhasználok. Meg szeretném a kertemben azt a légkört teremteni, amit én akkor éreztem a fejemben meg a lelkemben, amikor a Csengettyű erdőbe ment hercegről hallgattam a történetet, aki előtte az Ezüst erdőben járt. Olyan szépen mesélt a nagymamám, hogy szinte hallottam a csengettyűket. Valószínűleg kialakítok a két fa között függönyt, amelyen csengettyűk lesznek, a nagymamám emlékére. Az én kertemben, ahogy valaki mondta, lehet, hogy a mesebeli lények megjelennek, mert ez egy olyan oázis, amelyet én saját magamnak készítek, de másoknak is. Mert, amikor jönnek a tanítványaim, ők is szeretnek itt alkotni. Tavasszal tele volt a kert málnával, habár csak két ágacskát ültettem (de most már, hála Istennek, elterjedt szépen. A fiam nagyon szereti a málnát.) Észrevettem, májusban a gyerekek a kertemben egy-egy málnaszemet félve csipegettek le. Ezért a következő órára nem szedtem le a gyümölcsöt. „Most leszedhetitek” – mondtam nekik. Hogy örültek! Csodálatos látni, hogy a gyerekek mennyire örülnek annak, hogy a nagyváros közepén van egy meseszerű, növényes-állatos-macskás-kutyás-papagájos kert. A papagájoknak nagyobb ketrecet tervezek, hogy a macskáim ne veszélyeztessék őket.

A teraszon a két mozaik több nyáron át lassan készült. A kapott bagoly ihlette meg az elsőt. Megcsináltam mozaikból az egész falat, mert a téglásfal irritált. Az volt a második nagy mozaikom. Majd egy üzletasszony kérésére készítettem a székvárosi Zmaj utcai Frida Kahlo kávézó-galéria részére mozaikot. E célból meghívtam Vojislav Gorjanov szerb szakos kollégámat (aki otthonát újrahasznosított anyagból készített mozaikokkal díszíti), hogy együtt alakítsuk ki nagy kálákból a kávézó mozaikját.

Az otthoni másik falon egy kép inspirálta a munkámat. 2016-ban Szlovákiában, egy képzőművészeti táborban Fecsó Szilárd művész nekem ajándékozta a halas képét, amelyen megakadt a szemem. Itthon amikor a falra akasztottam, tudtam, mozaikkészítésre fog ihletni. Minket, művészeket más művész is tud inspirálni. Egyik legjobb barátom, aki Sajkáson a saját udvarában alakítja az etnoházacskáját, szépnek tartja az udvaromat, a kertemet. Tetszik neki az, hogy én mindenben improvizálok. Nem kontrollálom a növények fejlődését... Ha az elültetett növényeken kívül kibújik valami, azt hagyom nőni. Ha jól érzi magát, akkor esetleg, mint ezzel a szőlővel tettem, megbeszélem, hogy benője a falamat. Mintha meghallotta volna, minden évben picit terjed. Csak egy kis ágat hozzáadok az orgonáról az akáciához, és a vadszőlővel kialakít bejáratot-kijáratot. Nem csupálom ki a növényt (csak ha éppen kóró), legfeljebb átültetem. Improvizálok. Az akácia például a talicskában nőtt ki, aztán a gyerekekkel kezdtük a talicskát kifesteni, lehet, hogy abból is végül mozaik lesz, az inspirációtól függően. Mindent szedett-vedett dolgokból alkotok. Ezt a nagy asztalt azonban azért vásároltam, hogy a tanítványaimmal szépen elférjük itt, a kertben. Nagyon megörültek. A kollégákkal pedig agyagozni fogunk a kertben, csak egy kicsit enyhüljön az idő! – tervezgeti Márta.

 A kapott pedagógusdíj egy részéből vonatos órákat szerveztél a diákoknak. Milyen élmény volt ez számukra és számodra?

– Hiányoltuk, hogy egész évben nem volt élőben rajzóra. Képzeld el, a vonatban megszervezett órákon a sajtkukac gyerekekre nem kellett rászólni, annyira lefoglalta őket a rajzolás. Mondtam, hogy a munkáikat feltöltöm a Facebookra. Ennek hallatára versenyeztek abban, kinek a munkája lesz a legszebb. Természetesen elmondtam nekik, hogy az impresszionisták először mentek ki a műteremből a természetbe, mi pedig vonattal utazunk át a tájon. Szemléltetés céljából előre online eljuttattam nekik impresszionista festők munkáit, sőt magammal is cipeltem a vonatra anyagot. Öröm volt számomra, hogy minden osztály nagy élményként élte meg a vonatban megtartott órákat. Csak a nyolcadikosok maradtak le erről, mivel kifutottunk az időből a járványügyi intézkedések miatt. De számukra, miattuk – mert egész évben fantasztikusan dolgoztak – az ő munkáikból kiállítást rendeztünk a Petőfi Sándor Általános Iskolában. A munkákat megköszöntem és feltöltöttem a Facebookra, hogy alkotásaikat mások is lássák.

Mintegy négyszáz diákom van az újvidéki Petőfi Sándor Általános Iskolában. Sokszor gondoltam arra, a diákjaim és a szüleik talán már belefáradtak az online oktatásba.  Nekem azonban empátiám van irántuk.  A fentebb említett kiállításra eljött Lana is, aki zeneiskolába iratkozott, és a tehetséges Nebojša diákom. Noha matekra iratkozott a gimnáziumban, tudtam, végül képzőművész lesz belőle. Elmondta a kiállításon a többieknek, annyira szerette a képzőművészeti tantárgyat, hogy alig várta az online órákat, hogy megnézze, milyen feladatot küldtem nekik. „Olyan izgalmas volt, hogy megtanultuk azt is, amiről azt gondoltam, hogy tudom, pedig nem tudtam.”  Mélyen megérintett ez a mondata. Ez az érzés a fizetésem.

 Felismered a tehetséges gyerekeket, és tovább fejleszted a képességeiket...

– Örömmel tölt el az, amikor szívvel-lélekkel alkotnak. A műtermemben még mindig mutogatom A hegedűművész c. szobrot a gyerekeknek. Noha drótból és papírból készült, lelke van. Olyan diákom alkotta, aki csak nemrég ismerte fel, hogy a képzőművészi pályán van a helye. Miközben néztem az alkotását, szinte hallottam a hegedűmuzsikát...

Olyan családban nőtem fel, ahol a szülők jó példát mutattak arra, hogy valamit vagy csinálj meg szívvel-lélekkel, vagy ne is csináld. Ilyen lelkülettel fogok hozzá a kertem rendezéséhez, ilyen lelkülettel takarítom a lakást, ilyenre buzdítom a tanítványaimat is. Felvették a képzőművészeti középiskolába minden diákomat, akik oda iparkodtak. Az Újvidéki Művészeti Akadémiára igen erős konkurenciában három tanítványomnak sikerült bejutnia a grafikai dizájnra, egynek pedig grafika szakra. Megismerkedtem személyesen a tanárral, aki elmondta, évek óta hozzám küldi a felkészülni vágyó diákokat. Ez nagy megtiszteltetés.