Falkó

A nyári hőség ide, az erdő mélyére szerencsére nem jut el – gondolta az erdész, és megigazította az üveget. A bort később nyitja ki, abból ketten isznak. Márton meg a fia csak szörpöt, most bodzát hozott ki nekik a kamrából. Még a felesége tette el. A szobában rendet rakott délután.
A lezárt fegyverszekrény tetején egy fénykép volt, az esküvői. A falon két gyönyörű kép, egy tehetséges művésznő alkotása. A díjnyertes agancsokat tavaly elajándékozta a megyei múzeumnak, a kikészített bőrökkel együtt. Hadd lássák a betérők. Emlékszik ő minden lövésre, az első elkapkodottra még most is belepirul, aztán a kapitális bikára, amit megkönnyezett. Meg főleg arra, ahogy tiszteletre tanították példamutatással, milyen is egy igazi vadász.
Mint ahogy ő is továbbadta keresztfiának, Marcinak a legfontosabb tudnivalót, hogy becsülni kell az erdőt és annak minden lakóját.

Kis Marci! – mosolyodott el, amikor a mintegy 190 centi magas fiatalemberre gondolt, akinek mindene volt az erdő, a természet- és vadvédelem, de jó vadász is volt, bár újabban pihenteti a fegyvert. Szenvedélye lett a solymászat, majd tavasszal az íjászatot is megtanulja.                               Végtelen türelemmel idomítja, szoktatja vadászsólymát, Falkót, meg Vizsát, a magyar vizslát, hogy ők együtt hárman egy jó csapatot alkossanak. Az okos madár meg el nem mozdulna mellőle, csak amikor elindítja a felvert vadra. Jöhetnének már! Valami rossz érzés motoszkált benne. A hónap első szerdáján szoktak összejönni. Janó, öreg cimborája hoz pár dolgot a faluból, újságot, kenőcsöt a térdére meg híreket. Ő nemigen szokott bemenni, míg élt Terike, addig gyakrabban, de egyedül minek? Amióta nyugdíjba ment, több ideje van a régi iratok között matatni, a szépen összegyűlt szakkönyveket is rendezni kezdte, néha úgy belefeledkezik az olvasásba, hogy eltelik vele egy egész délelőtt. Néha eltöpreng, hogy milyen hamar is eltelt ez az ötven év, amit itt töltött. Amikor néha be kell menni a megyeszékhelyre, csak bámul, hogy a rengeteg autó füstöt okádva hová is siet? Itt, a hegyen és környékén mindent tud, eligazodik, tudja a dolgát, mint ahogy a természet is. Az állatok csörtetéséből, az elnyújtott tütülésből, a pocsolyában fürdő vaddisznók elégedett röfögéséből fejben le tud forgatni egy egész kisfilmet, csak a hangok alapján, a neszekből, a gallyak roppanásából, a szárnyak suhogásából. Nincs is szebb a természetnél! Csak vigyázni kell rá, és egyre jobban, mert van ám elrejtett csapda meg motorfűrész, quaddal rohangáló meggondolatlan fiatalok, az orvvadászatról már nem is beszélve. A faragott ingaóra hatot ütött. Kutyája felmordult, lába dobolt a padlón, talán egy nyulat üldözött álmában. Bizony rég volt, hogy utoljára együtt vadásztunk – simogatta meg. Türelmetlenül nézett az órára. Milyen nehezen telik az idő! Hallotta, ahogy megáll az autó a ház előtt. Sietett ajtót nyitni, de csak barátja, Janó és az idősebbik Márton állt az ajtóban.
– Tán baj van? – kérdezte az erdész, és már terelte is be őket, hirtelen támadt fel a szél.
– Az van – ült le csak úgy a szék szélére Márton. – Elment a gyerek Falkóval meg a kutyával még délelőtt. Már régen haza kellett volna érniük, de nyomuk sincs.
– Ismeri az erdőt, mint a tenyerét – mondta az erdész.
– Talán az öreg, elhagyatott kőbánya becsapta, az utóbbi hetekben sok helyen a föld meglazult, a lezúduló kövek magasról indulva sodorták le a sziklákat is. Már beszóltunk a központba, meg szalaggal elkerítettük.
– Voltunk arra – legyintett Márton –, de nagy az a rész, kocsival meg nem lehet körbejárni, gyalog meg ketten mire jutnánk? Szóltam be a központba, jönnek majd, de csúnya baleset volt a főúton, lassan haladhatnak. A szunyókáló öreg kutya hirtelen felemelte a fejét, szimatolni kezdett, majd hangosan ugatni kezdett. Az ajtóhoz szaladt, kaparni kezdte. Talpra ugrott a három beszélgető ember, Márton csapta ki a tölgyfaajtót. Reszketve állt a lépcső alján Vizsa.
Sima szőrét ágak szaggatták, oldalán vékonyka vérpatak csorgott lefelé. Bevitték a szobába, lefektették a szőnyegre, gyorsan vizet tettek elébe, amit mohón lefetyelni kezdett. Az erdész kutyája érdes nyelvével óvatosan tisztogatni kezdte a sebeket, anyai szeretettel. Ő a kölyke volt, innen került jó gazdájához, s Marci sokszor elhozta ide, az eldugott erdészházba. Tanácstalanul álltak, a kutya lábra se volt képes állni, messziről rohanhatott lélekszakadva, s milyen okosan ide vezetett az útja! Mit csináljanak, hova induljanak, lassan leszáll az est. Az eső is esni kezdett, máskor öröm lenne, hogy felfrissíti az ég felé nyúló hatalmas fákat, a patak vizét is felduzzasztja, de most nem jött jókor.
– Marci valahol kint van, tán megsebesült, mert menni nem tud, az már biztos. Falkó meg nem hagyja magára. A kutya ismeri az idevezető utat, itt született az utolsó alomból – foglalta össze az erdész, és már tárta is ki a szekrényt, hogy zubbonyt, csizmát vegyen elő. Aztán letérdelt a pihegő kutya mellé. – Kár, hogy nem tudsz beszélni, de talán így is mutathatod nekünk az utat.
Egy bogáncsot szedett le a lassan megnyugodó állat nyakáról, és odamutatta a többieknek.
– Ez a Nyugvó-szirten nő, sehol másutt nem láttam. A terepjáróba ültek, s úttalan utakon áttörve meg se álltak. A szirtről lenézve az erős zseblámpák fényében meglátták a szakadék alján Marcit, akit kitárt szárnyával takart be a sólyom, hogy védje gazdáját az esőtől. Amikor Márton lekiabált a fiának, Falkó kurrogó hangot hallatott, és felrepült hozzájuk. Az odaérkező csapat felhozta Marcit, akinek eltört a lába. Falkó nem hagyta magára, a mentőautóba is be kellett engedni. Nyár közepe volt, amikor Marci kijött az erdőbe. Karján ott ült Falkó, mellette Vizsa szaladt.                                                                                

 – Jó csapat – mosolygott az öreg erdész.