Magyar irodalom a Délvidéken a Trianon utáni években

4. rész

Kutas és Monte-Carlo között félúton

Nem alkotott maradandót Biermann Mariska a tárcáiba rejtett novelláival sem. Témái és helyszínei rendszerint keresettek, távoli vidékek egzotikumában kutatja a fényt, a pompát és a gazdagságot, mintha soha nem járta volna Óbecse vagy a Tisza-parti városok utcáit, mintha nem találkozott volna élő, eleven emberi problémákkal és gondokkal. „Gyönyörű, karcsú tornyos villa lakója a bankigazgató elvált felesége”, aki persze magányosan él, s éppen a boldogságát keresi.[1] S amikor nagyritkán megérinti őt valami a vidék valóságából, nem tudja azt művészi formába önteni. A borravaló című tárcájában az utcán sétáló Kovácsevics Velimir gárdakapitányt egy szeles kislány megkéri, segítene odahaza áthelyezni a zongorát, s a fruska merészségén csak az apja ámul el odahaza.[2] Szerbek a hősei a Kettesben című elbeszéléskísérletének is, melyben a csavargó Gavrilovics Aco megölte Matievics Braniszláv fiatal földbirtokost. Letartóztatásakor a rendőrségen mindent tagadott. A rendőrfőnök azonban egy éjszakára egy szobába zárta őt a holttesttel, amely számon kéri a gyilkos cselekedetet – felsorolja az élet minden szépségét, amelytől a csavargó megfosztotta őt. Gavrilovics Aco ezt követően reggel mindent bevallott, mert lelkében felébredt a bűntudat.[3] A Gitti néni és A mi nevelőnőnk gyermekkori emlékeket idézne meg, de oly szárnyaszegetten, oly szenvedélymentesen, hogy abból valamire való alkotás nem kerekedhet ki.[4]

A vis-a-visek című elbeszélése kora vidékiségének minden elemét megmutatja: „Egy szürke kétemeletes bérház második emeleti ablaka is megnyílt, s egy bájos ifjú nő tekintett ki rajta. A hold épp odatűzött, s megvilágította a barna fürtű, érdekes arcú teremtést, ki fejét kezére hajtva, elmerengve tekintett el a házak felett. Aztán sóhajtott egy szomorút. Eszébe jutott a puszta… A puszta, hol ilyen szép nyári holdas estén, a hold fényes tündér-fátyollal takarta be a rétet, s a kastély barokk tornyait, hol ő úgy élt, mint mesebeli várkisasszony, csak a trubadúr hiányzott az ablaka alól. […] Mily gondtalanul élt ő ott, amikor még nem volt a szíve ilyen örökké vérző seb, mert egy merő seb a szíve, nem fog az soha begyógyulni.”[5]

A Flört talán egyike azon kevés írásainak, amelyben prózaírói eszközökkel sikerült valamit novellává formálnia, mi több, talán a miliőből is megragadott valamit az írónő. A novellának valódi esemény volt a forrása: a Tiszavidék című hetilap már 1923 tavaszán beharangozta, ebben az esztendőben Szabadkán tartják az országos orvoskongresszust, melyre 600–700 meghívottat várnak.[6] Ezen a találkozón pillantott be a gazdagság és a pompa világába Biermann Mariska is. „A tóparton előkelő társaság tolongott – indította a palicsi történetét. – A fürdőhelyen orvoskongresszust tartottak. A vigadó teraszán s a sétálók közé vegyülve mindenütt ott lehetett látni elegáns fekete zsakettes vagy redingotos alakjukat. Egy-egy csoport a kéken csillogó tavat nézte, melyen aranyuszályát húzta végig a szeptemberi nap, a hervadó szépasszony, ki még utoljára akar szép lenni, s elkábítani hódolóit. A szökőkút közelében összekulcsolt karokkal egy elegáns alak állt. A nap lebukott a tóra. Halvány aranyszínű fátyolt takart maga elé, hogy ne lássák, amint szemérmesen ágyába tér. […] És amikor leborult az est, s fekete palástján mint aranyboglárok csillogtak fel az ívlámpák fényei.” Dogán Kamiló az, aki a naplementét nézi, és éhes lelke kalandra vágyik, hiányzik neki a „kis kaland, a flört, mely jólesik, mint csésze mokka után az illatos egyiptomi”. Érzi, ez az a pillanat, amikor „a puha kézcsókok meleg selyemtakarót terítenek a szívre, s gőzt borítanak az agyra”. A lebukó nap aranyló uszálya, a beköszönő est fekete palástja és a szenvedélyek selyemtakarója alól végül előbukkan Lucy, aki Dogán Kamiló suttogó kérdésére, hogy tudniillik: „Tudna-e engem szeretni?”, heves szenvedéllyel és határtalan odaadással válaszolja: „Maga a tüzes Erő és Férfiasság”. Majd, mint egy talapzatról lelépett szobor, a meghipnotizált lány buzgalmával követi a férfit az ismeretlenbe.[7]

Barokkos tornyú, fényes kastély selyme-brokátja kínál menedéket, menekülési lehetőséget Biermann Mariska és az őt követő tárcaírók seregének írásaiban a Tisza-part magyar közössége számára 1920–1923 sorsfordító esztendeiben? Ez volt a történelmi összeomlás nyomában támadt elkeserítő és reménytelen helyzet. Draskóczy Edének és délvidéki lapszerkesztő társainak ebből kellene irodalmat teremteniük ezen a vidéken? Ennyi lenne a helyi szellemi erő, mely a hatalomváltás pillanatában a rendelkezésükre állt? Elkeserítőnek, lesújtónak, reménytelennek tűnő helyzet, amelyből valamikor mégis föl kellett egyenesedni!

Biermann Mariska

Őszi napsütésben

Egy-egy őszi nyíló virágot

tépegetve nézegetek.

s hallgatom kicsiny gyermekajkak

muzsikáját, amint pereg.

Szálló felhőt, hulló levelet,

darvak húzását Dél felé,

varjak szálltát és károgását,

kik gyászban néznek a Tél elé.

Nem fáj nekem tavasz múlása.

Tarlott virágú réteken,