Párizsba megyek, asztalon táncoltatom majd a francia lányokat – kacsintott rám Gyula bácsi a szemüvege mögül. Nevetése, mint a dörmögős macié, mosolyától nemcsak asztalra ugranak majd a párizsi lányok, de még fel is libbentik szoknyájukat – kaptam kedvet a nevetéshez, és mit sem törődtünk a Tisza partján álló halászcsárdába betévedt vendégek morcosan karcoló tekintetével.
– És miért éppen Párizsba, drága Gyula bátyám, a magyar lányok már nem is jók neked? – mutattam a terasz sarki asztala felé, ahol éppen mosolyba öltöztetett talán bók, talán asztal alá rejtett simogatás egy kamaszlányt.
– Kiállításom lesz, a festményeimre kíváncsiak, de olyan nagyon a párizsi népek, hogy egy percig sincs maradásom. De te csak egyél, remek a halászlé – hagyott magamra Gyula, akit tiszteletből mindig is Gyula bácsinak szólítottam. Pedig ha volt ember, akire a bácsizással sem lehetett ráragasztani az öregség bélyegét, az éppen Gyula volt, a festő, a zenész, aki gyerekkorában Sándorfalván tanulta, hogyan lehet kicselezni a szegénységet, Szegedhez közeli faluban ballagott kölyökként sárban, porban az iskolába, kovácsmester apja műhelyében vakította el az üllőn kalapált forró vasból kicsapódó szikra. Talán éppen egy ilyen fémcsillag marta meg annyira a szemét, hogy ne csak a szegénységet, a port, a kovácsolt vasat lássa, hanem a pusztát is, ahol múltból itt felejtett tanyák árnyékában megpihenő csikósokat látott, ösztövér gémeskutat, a víz partján hajlongó füzet, amit annyira szeretett volna megfesteni. Talán a kalapács zaja elől menekült volna, amikor a fülében nem az üllőn formázott patkó sírását vélte hallani, hanem pásztorok véget nem érő, lassan mormolt történeteit, tésztát gyúró asszonyok dalát, kocsmából kicsapódó ének dallamát, a zenét, amit annyira szeretett volna megmarkolni.
– Festőművész és zenész. Képei a szemedet ejtik rabul, zenéjétől meg akkor is feltámadsz, ha előtte hat zsivány vert félholtra a város legsötétebb sikátorában – mutatták be nekem Gyulát úgy harminc évvel ezelőtt, amikor őt hallgatva ki nem mondta volna senki a bácsi szót. És harminc éve hallgattam már, ha egymás mellé sodort az este, milyen vidáman, közelgő nevetést sejtetve buggyantak elő száján a vidám történetek. Néztem a szemét, irigy kapzsisággal, mert olyan fiatalság csillogott a tekintetében, amitől elaléltak a copfos diáklányok, de vállára hajtották volna a fejüket azok a nagymamák is, akik már álmodni sem tudtak az első csókjukról, mert annyira erősen tépte minden csontjukat a vénség fájdalma. És élveztem a zenéjét, kis, kocsmai orgonájának, tangóharmonikájának játékát a sülthal-illatú vendéglőben, aminek falára ő festett Tiszát, ladikot, fákat, de csak ritkán törtem a fejem azon, mi lett volna, ha az ötvenes évek végén, amikor még olyan nagy szegénység tépte-markolta az alföldi magyar világot, nem vesz neki az apja tangóharmonikát. És mi, ha megelégszik a zenésztudománnyal, és dühösen eldobja az ecsetet, hallván, milyen finnyáskodva fröccsentik festményeire a gúnyt azok a Tisza-parti Leonardók, akik órákig tudtak vitázni mindenféle izmusokról, de soha nem nyelték a sándorfalvi port, soha nem bámulták árokparton ülve, szájukban egy szál, lassan rágcsált fűvel a végtelen puszta közepén álló, fehérre meszelt tanyát.
– Párizsba megyek – visszhangzottak fülemben Gyula szavai akkor is, amikor megjelent a rövidke hír, miszerint Várkonyi Gyula szegedi festőművész képeiből nyílik kiállítás december 13-án Párizsban. Az alföldi tájakat, életképeket ábrázoló festményekkel a Montmartre-on a Mazurka galéria falait díszítik. A világjáró alkotó kiállításának létrejöttét Szeged önkormányzata támogatja. Várkonyi-képek – mint arról már írtunk – több híresség otthonában találhatók. Így például Nicolas Sarkozy francia elnök és Bertrand Delanoé, Párizs főpolgármestere is kapott már ajándékba festményt a Tisza partján dolgozó festőtől.
2007-et írtunk, a december Szegedre hideg esőt, talán még némi havat is hozott, Gyulát pedig Párizsba röpítette. Mint mondják, nem volt ez éppen szárnyalás, hiszen hosszú úton cipelte képeit az autó, át az osztrákok földjén, át a németek végtelenbe nyúló autópályáin, és persze ott, ahol már csak a francia szót értik igazán. De a képek végül falra kerültek, Gyulámat szépen meg is ünnepelték, de ő csak a fejét csóválta a Montmartre utcáit, tereit, galériáit járva. Ej, de nagy marha vagyok én, tengerbe hoztam vizet, Svájcba a tejcsokoládét – motyogta, amikor látta, minden sarkon legalább három festmény fordul szembe vele, közülük kettő mintha meg is szólította volna, csak éppen szavukat nem értette a teraszokon ücsörgő festők százainak vitatkozós hangzavarában.
– Alföldi tanya akkor sincs köztük egy sem – legyintett Gyula, de csak óvatosan, nehogy lecsússzon válláról a tangóharmonikája, amit mestersége címereként cipelt végig Párizson. Megmutatta a Place Pigalle-on, ott ült mellette, amikor a Sacre coeur bazilikához vezető lépcsősort megmászva megpihent, hogy elmajszoljon egy szendvicset a hideg kövön ülve. Vitte magával a Concorde térre, pihentette a Louvre ruhatárában, amíg világhírű mesterek képein ámuldozva járta a hatalmas múzeum termeit. És cipelte, csak cipelte föl, egészen a Diadalív tetejére, bemutatta neki a Champs-Élysées össze palotáját, mire eljutott az Eiffel-torony tövébe.
– Azta! Ekkora gémeskutat se láttam még! De a fenébe, hát minden embernek most kellett idejönni, amikor én szeretnék felülni Párizs tetejére? – forrt a düh Gyulában, látva, milyen sokan várnak sorukra a pénztárak előtt. – Ide estig sem fogok feljutni – nézett a torony csúcsa felé, fázósan összehúzta dzsekije cipzárját. A tokba rejtett tangóharmonikáját a lába mellé tette, azon gondolkodva, a hangszer kuksol úgy mellette, mint egy hűséges kutya, vagy éppen ő az, aki a hűségét bizonyította azzal, hogy a tangóharmonikát napokon át cipelte, mint egy kincsekkel teli zsákot, hogy átitassa Párizs illatával.
Néhány csepp eső megszórta a torony környékét, de aztán lustán, ásítozósan előbújt a felhők mögül az erőtlenül botladozó decemberi nap. Világítani akart? Meleget kínált a párizsiaknak? Inkább csak meglökte Gyulát, no, nem durván, ezerszer inkább simogatós szeretettel, és még egy kérdést is suttogott: mi lesz már, Gyula bácsi, meddig altatja még a harmonikát?
És Gyula bácsi, aki gyerekként port, sarat rugdalva ballagott a sándorfalvi iskolába, falusi kovácsműhelyben álmodozott arról, hogy zenéjétől táncra perdülnek a legszebb lányok éppen úgy, mint a temető rozsdás kapujában panaszkodó, derékfájos vénasszonyok, igen, az a Gyula bácsi kinyitotta a harmonika tokját. Vállára akasztotta a hangszert, és mire a nap, az a gyengén pislákoló, csak egyet is hunyoríthatott volna, már szállt is dal. Gyula nem bácsi volt már hatvan év terhével a hátán, hanem erőtől duzzadó kócos-bozontos kamasz. Harmonikája úgy ontotta a hangokat, hogy megtelt velük az egész Champ-de-Mars, amit Sándorfalván, de Szegeden is leginkább csak Mars mezőnek neveznek a Párizst megjárt kalandozók. Szitálva szóródott a zene minden fűszálra, felkapaszkodott az összes, levelét veszített, tavaszról álmodozó fára, zene melegítette meg a hideg vaskorlátokat, és zene bújt a lazán nyak köré csavart sálak alá is. A morcos tömeg észrevette, naná, hogy meglátta: besétált közéjük Edith Piaf, aki nem bánt meg semmit sem, és besétált természetesen a Milord is, mint ahogy ott állt már a sorban a francia dal, a sanzon majd egy tucatnyi sztárja – Charles Aznavour, Gilbert Bécaud, Jacques Brel, Mireille Mathieu, Dalida, Danielle Darrieux.
A december pedig elszaladt az Eiffel tövéből, kézen fogva húzta-cibálta maga után a hideget, de otthagyta a sok-sok embert, akiket egy pillanat alatt varázsoltak át a hangok várakozókból koncert hallgatóságává. Arcukat átfestette a mosoly, no, nem alföldi betyárosra, csak amolyan párizsi vidámra, és miközben Gyula újabb és újabb dalokat csalt elő a harmonikájából, a hangszer tokja megtelt eurókkal, Gyula meg csak kuncogva hajolt meg, sűrűn osztogatva madamoknak, madmazeleknek, möszijöknek a merszit.
– Látod, megmondtam, Párizsba kell eljönnünk nászútra! – hasította fel egy fiatal férfi éles hangja a két dal közötti rövid szünet csendjét.
– Mert Párizs az más! Mert Párizs az minden! Ilyen sanzonokat, ilyen harmonikaszót csak itt hallhatsz! És ki mástól? Egy olyan zenésztől, aki már rövidnadrágos kölyökként is a Szajna partján koptatta az utcaköveket. Ugye, májsztró? Jaj, hadd öleljem át – érett a férfi hangja olyan kiáltássá, hogy a nap riadtan visszabújt a felhők mögé, a toronyba igyekvők tömege meg csak nevetett, hullámzott a kacagás, még a géppisztolyos toronyőrök arcán is mosollyá szelídült a feszült figyelem.
– Jaj, ne kiabálj már! – bújt párjához az asszonya. – Még a végén kitiltanak a parkból is…
– Ugyan már! Ki ért itt magyarul? Senki, persze hogy senki… – ölelte át Gyulát a férfi, kattant tucatnyi fényképező, és állítólag egy képen, csak egyen, az is látszott, hogyan emelik le a halászlével telt bográcsot a Tisza partján pihenő csikósok.
Nyitókép: pixabay.com
