3. rész
Nagy Leona rendre az álomvilágba röpítette az olvasóit. Azt nyújtotta az olvasóinak, amire azok vágytak: ragyogást, pompát, gazdagságot, békét, szeretetet és szerelmet – minden mennyiségben. Az Egy kis baleset című tárcájában együtt van a kastély, a lovas, a napernyős lány és a légyottnak helyet biztosító kerti lak is. Hősnőjének, Kőváry Zsuzsikának a szíve körül támadt egy kis zűrzavar, de Keresztesy Tibor ifjú földbirtokos-ivadék egy házassági ajánlattal könnyen segített a gondon.
Álomvilágba, a vágyott idegen tájakra viszi olvasóit a tárcaírónő Rózsahervadás című elbeszélésében is: „A hegyekről lila pára szállt fel, s az azúrkék égboltozatba ezüstösen simult bele. A hegy egy teraszszerű kiszögellésben egy ifjú lány ült. Gyönyörködött a lába előtt elterülő tenger szeszélyes játékában, mely lágyan simogatta a hegy lábát. Távolabb egy falu vált ki fehér házacskáival és magasan csillogó templomtornyával.” Az Éremben pedig már a történelemmel is kacérkodott: „Ezerhétszázharmincat írtak akkor, midőn egy tikkasztó nyári esten. Mikor csillagvirággal hímezte az ég sötétkék selymét az éjszaka, a szelíden hullámzó pálmák felől hirtelen két lovas ügetett át az úton. […] Mindkettőjükön sújtásos brokátselyem dolmány feszült, nyestfövegükön meg-meglibbent a kerecsentoll.” Nagy Leona nem sokáig tartja bizonytalanságban az olvasóit, hamar kiderül, Rodostóban járunk a nagyságos fejedelem száműzetésének színhelyén. Nahalim, a titokzatos török hölgy sajgó szívvel, vágytól űzötten minden éjjel meglesi a fejedelmet, mindaddig, amíg egy ugyancsak holdfényes éjszakán végre megajándékozhatja őt a szerelmével. Hosszan tartott a románc, s a végén a fejedelemtől egy érmet kapott ajándékba, melyet az elbeszélés írója később egy ifjú török nyakában vélt látni. A fejedelem halálakor „könnyeztek a patakok, zokogtak a madarak”.
Tipikusan franciás szalonnovella – amolyan igazi fővárosi utánzat és utánérzés – Nagy Leona Bűnök útján című írása. „Zuhogva esett az eső, amikor éjjeli tizenkettőkor megállt egy autó a Burton-palota előtt. Belőle Paul, a milliomos gyáros fia szállt ki.” Felettébb háborog az ifjú lelke, hiszen ismét sokat veszített a kártyán. Ám most még a korábbinál is súlyosabb a helyzet: korhelysége miatt Miss Elinor kipenderítette őt a szívéből is. Utolsó esélyért esdekelve leborul a hőn áhított hölgy lábaihoz, s könyörgésre fogja a dolgot: „Más ember lesz belőlem. Soha nem veszek többé kártyát a kezembe. Elkerülöm a rossz társaságot. Újra atyám gyárába lépek. Dolgozni fogok, mert… szeretem Elinor… És akkor, ha egyszer megjavultam, mint egészen új ember, visszatérek…, remélhetek?” S mint egy rossz szocrealista munkásnovellában, Elinor természetesen neki ígéri a kezét, feltéve, ha tényleg megjavul. A gyám Nórája az árvaházból a 25 éves Szegő István birtokára kerül, de hamarosan visszaszökik, mert úgy érzi, hogy a férfi mást szeret. Persze a férfi kizárólag és csakis őt szereti, s e csöpp kis konfliktus után együtt vágnak neki a jövőnek. Nincs több köze a valóságos élethez Magyar Gyula, Nyírfásy József vagy Farkas Antal tárcáinak sem, akik bárgyú történeteikkel Velencébe, a tenger partjára, vagy csak egy csillogó, ismeretlen nagyvárosba röpítették az olvasóikat. Ismeretlen vidéken keresték a boldog pillanatokat, mint ahogyan ott vélték felfedezni a bűnt és a bűnhődést is. Pedig a bűnt megtalálná az alsóvárosi Weinhardt kocsmában is, ahol – a lap beszámolóinak tanúsága szerint – a hétvégi bálok rendre késeléssel értek véget. A párizsi, a velencei, a nagyvilági helyszín legfeljebb a szabadság érzését kölcsönözte egy pillanatra az olvasónak, a valóságos társadalmi problémákhoz egyetlen lépéssel sem vitt közelebb.
Biermann Mariska nevével az olvasók az Óbecse és Vidéke 1918. március 31-i számában találkoztak először. Az újság tárcarovatában közölt Alkalom szüli a tolvajt című elbeszélés hőse Mari Lujzie, a Németországból vidékünkre került hölgy magyarórát vesz, s ahogyan az már lenni szokott, beleszeret óraadó tanárába. E halvány kis írásban azonban már minden együtt volt, amit Biermann Mariska az elkövetkezőkben olvasóinak nyújtani tudott: érzelmekkel túlfűtött női vágyódások rafinált formái, amelyek a rendelkezésre álló három félhasábon rendre kielégülést nyertek. Hogy az írónőnek tellett-e erejéből női képzeletének kifuttatására – nehéz kideríteni, az Óbecse és Vidékének ugyanis ez volt az utolsó száma. A hetilap harmincegyedik évfolyamának e kora tavaszi számával megszűnt, s talán ideje sem volt annak rendje és módja szerint elköszönni az olvasóitól.
Biermann Mariska 1920. szeptember 12-én a Tiszavidék című hetilap tárcarovatában jelentkezett újra Hajnal a mezőn című versével, s ettől kezdve lírában és beszélyben, jegyzetben és karcolatban szinte ontotta magából a szösszeneteit – világgá kiáltva hol lelkének nagy-nagy fájdalmait, hol szívének mérhetetlen vágyódását. Mindkét forrása kiapadhatatlannak bizonyult. Előfordult, hogy elbeszélése első oldalon, a tárcarovatban, versei pedig a Csarnokban és – ha aktuális eseményhez kötődtek – a Heti Hírekben is megjelentek. Termékenységben – korai tragikus haláláig – csak a helybéli poétatárs, Eszteleczky Gyuri versenyezhetett vele. Az Óbecse és Vidéke ittfeledett Lantosa is csak a pálya széléről kísérhette figyelemmel e „nemes vetélkedést”.
Biermann Mariska mindent a tolla hegyére tűzött, ami a női lelkét próbára tette. 1921-ben az újság lapjain a nő vívja hangos és lármás csatáját a férfival – Eszteleczky Gyurival. Él a gyanú, e hangos visszautasítás volt az, amely a költőt oly nagyon megbántotta, hogy az nem sokkal később főbe lőtte magát. A boldogtalan költő a Ne jöjj! és a Játék című verseiből az elutasítást vélte kiolvasni, s B. M.-nek című válaszversében dacot mímelve a szemébe vágja: mint minden nőnél, „a szerelem nálad is csak játék”, te sem vagy méltó a nagy érzésekre! Biermann Mariska Eszteleczky Gyurinak című válaszában pajkos, derűs és némileg fölényes. Kioktatja a jó öreg kollégát, hogyan kell bánni a nőkkel: felhőtlen boldogságot mímelve kell bosszút állni, férfias jókedvvel kell összetörni a szívüket – mert a nő már csak ilyen: „Verd össze táncra bokádat, / Emeld fel a poharad, / Ne lássa meg az a rossz lány, / Hogy a szíved meghasad” – énekli pimaszul, mintha nem is ő lenne a bánat okozója. Versét – mintegy megenyhülve – így fejezte be:
Virágtalan tarlott réten
Visz át fáradt lábunk.
Lehet, hogy még utunk végén
Egymásra találunk.
Derűje, kedélye azonban apadóban, harsány hangja egyre merengőbb lesz. Verset ír egy bizonyos Pálhoz, aki csúnyán elhagyta őt. Merengés című versében pedig már kényszeredett belenyugvással állapítja meg: „Új szerelmek, új lángolások / békével hagyják a szívem, / vágyat felgyújtó pillantással / nem ostromol már senki sem”. Közönyös tekintetek siklanak át női szívén, s bár ezek fájdalmat okoznak neki, elfogadja őket, hiszen ezek nem kötelezik semmire: örömtelen ugyan az élete, de legalább szabad. Ekkor született verseiben mintha éltetné, dédelgetné magában a viszonzatlan szerelem, az elhagyott nő csalódását és bánatát: a Bánatos nyarakban már nem oly illatos az akác, mint amikor a szeretett férfi vele volt, s az Ősz címűben is magányosan hallgatja a feje felett elhúzó darvak búcsúzó énekét. Az Őszi napsütésben pedig már ő maga is azon a virágtalan mezőn jár, amelyre néhány évvel ezelőtt a megcsalt férfit maga küldte el: „Nem fáj nekem tavasz múlása. / Tarlott virágú réteken, / szelíden fénylő napsütésben / elmélázni jó már nekem.” A titokzatos B. F.-nek szánt válaszával, az Egy levél című versével azután le is zárta a szeretetlen szerető, a szenvedő és vergődő női szív vallomásos korszakát:
Nem ismersz meg engem sem soha,
mert a Való az Álom ostora!...
Nem ismerheti meg lelkem senki sem,
Nem lát abba gőgős férfiszem.
Szívem bezárt könyv, kulcsa elveszett,
s nem leled meg azt, bárhogy keresed!
A szerelem élményének gyors ellobbanásával Biermann Mariska költészete ötlettelenné és alkalomszerűvé válik – mintha tényleg elhagyták volna őt az igazi, nagy érzések. Érezhetően kihűlt érzelmek nyomán született a Fatime című románca, a halálba menő szerelmesek története, mint ahogyan keresettnek, hovatovább felettébb mesterkéltnek tűnik a Holt vizeknél misztikuma is, melyben az albán határ mocsárvilágában őrt álló katonát viszi az előtte támadt lidérc a pusztulásba. Különös, hogy A hólabda című ugyancsak ekkoriban született versében is a „hófödte, kihalt albán puszták” formájában jelenik meg a borzalom és a halál, itt lövik szíven a határőrségen szolgáló Horváth Nagy Andrást. Amikor pedig a Hazulról című versében a krasznojarszki fogolytábor gyötrelmeit próbálta lírába önteni, már egészen hamis hangot ütött meg. Ez már nem az ő szenvedő szívének a terepe.
(Folytatjuk)
