A kiadó többnyire politikai, elemző jellegű könyveket ad ki, amelyek a konzervativizmushoz állnak közel. Ahmari azzal szólítja meg az olvasóját, hogy kibontja az élet nagy kérdéseit, amelyeket egy szálra, a hagyományra fűz fel. Ez egyben üzenet is a kisfiának, Maximiliennek. A szerző személye azért érdekes, mert Iránban élő muzulmánnak született, majd Amerikába került 12 éves korában, hogy ott áttérjen a kereszténységre, katolikusként. Ezenkívül felesége kínai, aki a kínai kultúrát érintő fejezetekben segített, és még az anyósa is segítette, aki átvette a háztartásban az egyes munkákat.
Ahmari friss szemmel nézte az euroamerikai kultúrkör intellektuális és vallási mozgásait. Ezért nem vette adottnak, és megkerülhetetlennek azt az életmódot, ami elsősorban az USA-ban alakult ki. A szerző sikeres újságíró, publikált a legjelentősebb amerikai lapokban. Nem lenne véletlen, ha újságíróként eltévedt volna a rohanó élet labirintusában. A könyvben ugyan nincs kimondva, de a hagyomány Ariadné fonala a pontos mérce megtalálásához.
Ezt a könyvet nem érdemes gyorsan olvasni, talán egy napra elég egy fejezet, esetleg annál is kevesebb. A szerző csaknem harmincoldalas bevezetőt írt, ami felér egy fejezettel is. Ez a rész megdöbbentő. Központi alakja a kevéssé ismert Maximilian Kolbe, aki német származású lengyel katolikus pap és szerzetes volt, ő „cserélt” egy fogvatartottal Auschwitzban, akit tizedmagával halálra akartak éheztetni kollektív büntetésként, mert a barakkjukból megszökött egy fogoly. Később szentté avatták. Kolbe történetét az alig több mint kétéves fiának írja.
A szerző tehát rögtön a könyve elején tisztázza a saját helyzetét. Azokat az életutakat vizsgálta meg, amelyek példaképek lehetnek fiának és persze az olvasójának. Azokat a gondolatokat közölte és ütköztette, amelyeken érdemes elidőzni. A kiválasztott sorsokban és tanokban az a közös, hogy bár konkrét helyen és konkrét időben játszódnak, valóban időtlenek, bárkinek érdekesek, sőt építőek azoknak, akik inspirációt, értelmet, gondolatiságot, lelkiséget, bölcsességet keresnek. A szerző foglalkozásából adódóan a megfogalmazás gördülékeny. A könyv nem szépirodalmi mű, szerzője közvetlenebbül szánta az értékek, sorsok kifejezésére, mint ahogy azt a szépirodalom esetén teszik. A könyv olvasható ismeretterjesztő műként, de ennél azért több és kevesebb is. Ahmari valóban sok ismeretet halmozott fel, de a célja nem azok terjesztése: az ismeretek a lényeglátás funkciójában vannak. Gyakran jól ismert emberek életútjával foglalkozik, akiknek többnyire a nevét ismerjük, de soha sem volt időnk, vagy nem ismertük fel, hogy érdemes részletesen megismerni életüket és munkásságukat. Ezekből az életekből fakadt a bölcsesség, de azáltal, hogy ezek a személyek megélték saját bölcsességüket, „jótállási”, illetve „garancia”-pecséttel is ellátták. A könyv nem tudományos, noha a forrásait a szerző módszeresen lehivatkozza. (Sajnos a szerkesztők itt a végjegyzet formáját használták, ráadásul úgy, hogy fejezetenként újrakezdték, ami a biztosíték arra, hogy szinte senki ne olvassa el azokat.) Viszont a magyar fordítás szerkesztőjének lábjegyzetei jók, szabatosak, hol egy szót magyaráznak meg, hol egy rövid életrajzzal segítik az elmélyedést.
A könyv két nagy tömbből áll, az első részben Isten dolgaival foglalkozik, a második részben az emberiség dolgaival, noha ezt a kettőt nem könnyű szétválasztani. Mindkét részben hat-hat fejezet van, és minden fejezet címe egy kérdés: Ésszerű-e Isten?; Tisztel-e bennünket Isten?; Mire jó a szabadság?; Magánügy-e a szex? és hasonlók. Minden fejezetnek van egy központi alakja. Az első fejezetben C. S. Lewis útjáról van szó, amelyben az Öröm megtapasztalása visszavezeti a kereszténységhez. Az első fejezet egy nagy életigenlés. A második fejezet központi személyisége Aquinói Szent Tamás, aki a középkorban a legalaposabban gondolta végig a teológiát. Az ógörög filozófia logikájára támaszkodott, miközben Isten észszerűségével foglalkozott. A harmadik fejezet számomra különösen érdekes volt, ugyanis rezonál a gondolataimmal. Abraham Joshua Herschl rabbi élete a válasz arra, hogy miért rendelte el Isten a pihenőnapot. A hagyományok tisztelete nem rabság, hanem egyfajta méltósággal ihletett szabadság. A szombat megszentelése nem csak arról szól, hogy nem lehet szolgamunkát végezni (pl. 3Móz 23:8 – ne legyen robotolás). Ez élesen szemben áll a rohanással és mások személyes szabadságának korlátozásával. Ma általános, hogy az üzletek szombaton és vasárnap is nyitva vannak. Ez elveszi az ott dolgozók méltóságát, miközben saját méltóságunkat is meggyalázzuk, odavetve a fogyasztói társadalom hamis istenének. Herschel szemszögéből tehát a „szombat nélküli világ lélek nélküli világ” (117. o.). A negyedik fejezetben arról ír, hogy Howard Thurman amerikai teológus, filozófus, misztikus és polgárjogi aktivista rámutatott arra, hogy a spiritualitás és a vallás összefügg, valamint a rítusok és a közösség is. Az első rész utolsó fejezetének központi alakja a Hippói Szent Ágoston (Aurelianus Augustinus) aki két különböző remekművet írt. Vallomásaiban bevallja életének dicstelen dolgait, mintegy kitárulkozik, az Isten városáról (De Civitate Dei) írott műve pedig azt a kérdést veti fel a szerzőben, hogy szüksége van-e Istennek a politikára. Szent Ágoston együtt tárgyalja az isteni rend és az emberi társadalom megszervezését. Ebben a fejezetben az a következtetés, hogy a szabadelvű-liberális társadalmakban is léteznek kényszerek. A szabadság mindenek fölé emelése nem tényleges szabadság, és a hagyományok betartása sem rabság.
A második részt a keresztény hagyományban a szülők tiszteletével kezdi a szerző, ez az első olyan parancs a tízparancsolatban, ami az emberekhez való viszonyulást szabályozza, mégis ez a fejezet egy kínai történetre épül, aminek középpontjában Konfuciusz (Kung-ce mester) élete és gondolatisága áll. Szinte vallásos kötelességként emeli ki, hogy tisztelettel kell a szülőkkel bánni, még akkor is, ha valamiben vétkesek. A szabad gondolkodásról szóló fejezetben William Ewart Gladstone angol konzervatív, majd liberális volt angol miniszterelnök és John Henry Newman protestáns, hugenotta hátterű, ám katolikussá váló majdani kardinális és szent vitájáról szól. Egyrészt van pápai tévedhetetlenség tana, másrészt az anglikán egyház döntéshozatalának a módja. A két álláspont mögött azonban az önálló gondolkodás, és az autoritás tisztelete van, de mindezek előtt/felett a lelkiismeret áll. A szabadság értelméről a szerző Szolzsenyicint idézte, aki már Nobel-díjasként mondta el 1978-as évzáró beszédét a Harvard egyetemen. Véleménye lesújtó volt, szerinte az USA-ban azt a viselkedést bátorítják, hogy eleget tegyenek a törvény betűjének (legalizmus), emellett vezérelhetik őket önös érdekeik. A szexualitás kérdésének értelmezéséhez, amely a 2010-es évektől egyre szabadosabbá vált, Andrea Dworkin harcát és kritikáját hívta segítségül, aki a szexualitás méltóságát állította szembe a nők tárgyiasításával. A könyv utolsó előtti fejezete filozófiatörténeti szempontból rendkívül érdekes. Hans Jonas, a németországi izraelita vallású tehetséges fiatalember Marburgban tanulva Martin Heideggertől kapott inspiráló feladatot: a késő ókori gnoszticizmus kutatását. De Rudolf Bultman az újszövetséget kutató teológus is tanára volt, aki szintén bátorította, és akivel szintén konzultált. A gnoszticizmusban a lelket és a testet élesen elkülönítették. A testet lebecsülték és korlátként tekintettek rá, ami a lélek akadálya. De ma is vannak tanok, amelyek a testet és a lelket különböző komponenseknek tekintik, pedig mindkettőnek megvan a méltósága: „A teremtett világ nem börtön”.
A könyv utolsó fejezetének a címe Mire jó a halál? A könyvet olvasva úgy éreztem, hogy ez a kérdés túl nagy falatnak bizonyult a szerző számára. A kérdés megválaszolásához a sztoikus Seneca élettörténetét kaptuk segítségül. Az első századbeli Róma és a mi világunk is elvesztette az iránytűt, ebben a helyzetben a hagyomány fonala fontos iránymutató lehet. A szerző összegzésként egy rövid levelet ír fiának, néhány magvas gondolattal, és mivel a kézirat 2020-ban zárul le, aggodalommal is a jövő miatt.
A majdnem 400 oldalas könyvet érdemes elolvasni, érdemes félretenni, és egy-egy kérdést újra átgondolni a segítségével, utánajárni egy-egy történetnek. A magam részéről érdekesnek találtam volna még az iszlám és az ortodoxia hagyományát is. Azt hiszem, hogy a szerző még tartozik magának azzal, hogy megértse ősei hitét. Az említett vallásokban túlteng az orthopraxia, vagyis a helyes cselekvés pontos leírása és megvalósítása, így ezek a cselekvések lehetnek üresek is, ám a közös tettek képesek közösséget formálni, másrészt pedig a cselekvések mögötti lényeget is érdemes megkeresni. Ezenkívül hiányolom a protestantizmus hagyatékának vizsgálatát, amely a helyes cselekvés elé/mellé teszi annak az értelmezését, a miértek kérdését is.
A könyv mély gondolatokat ébreszt. Elolvasása után másként fogunk civilizációnk hagyományaira tekinteni. Egyébként a könyv szép is, ízléses illusztrációival, harmonizál a könyv üzenetével. A hagyomány szála bölcs elődeink hagyatéka. Vajon mi mit hagyunk az utódainkra?
