Egy Balkán drink?

„Az ember holtáig egy élményről ír, tudom, de hogy ugyanazt a bújtatót keresse váltig,

s öntudatlan méghozzá, attól olykor mégis meg kell borzongani egy kicsit.”

Herceg János: Két világ. 1972: 11.

Akárhogy is nézzük, folytonosan egy életélményről, méghozzá a sajátjáról ír az ember, csak a hangsúlyok változnak. A csapongó gondolatok miatt máshová kerülnek. Így aztán van, hogy elnagyoltak a történetek, s olyan is, hogy kicsiny részletekbe veszik bele az írással viaskodó. Azért, hogy az apró részletekben rejlő lényeget is megmutassa, hát cizellál. Úgy, mint az ötvös, mikor egy míves kelyhet készít. Ide-oda üt parányi pontozójával, hogy a motívumok hangsúlyosabbak legyenek.

A szöveggel, történettel való bíbelődések kitöltik olykor borongós, olykor szomorkodó napjaimat is. Akár a kartali remeteségben időzünk, akár otthon, Magyarkanizsán.

A hangulatváltozásokat nagyban befolyásolják a hírek. Azok a hírek, melyek a számomra fontos emberekről érkeznek…

Aztán a hírek kapcsán néha csak apró emlékképek jutnak eszembe. Morzsányiak. Olyanok, amelyeket szívesen idézek fel, sőt barátokkal, ismerősökkel meg is osztok akár – ha akarják, ha nem. Mindez amolyan szellemi kispad, olyasmi, ami egykor valóság volt az utcánkban, főként nyári kora estéken: asszonyok vitte ülőalkalmatosságok, melyek növelték a beszélgetés komfortját. Gondolatsámlim ott lapul a memóriában és sokszor felbukkan, akár a búvópatak… Ám közösség, közönség már nincs mögötte. Jobbára egyszemélyes hallgatóságom van. Feleségem évtizedek óta fültanúja mindennek, így bátran megjegyezhetné: mondtad már! Mert sokszor ismétlem önmagam.

A minap – ismét a Tisza-parti városkában portyázva – az jutott eszembe, hogy ki mindenkit láttunk vendégül otthonunkban a magyar néprajz képviselői közül? Gyorsan előrebocsátom, hogy nem kérkedni szeretnék, csak éppen bevillannak emberek és események, így, vénülőben lévén. Nekem ez a Doberdó vagy a Don-kanyar! Ritkán találok érdeklődő hallgatóságra. Van abban némi törvényszerűség, ahogy magamra maradok fecsegésemmel, történeteimmel. De a mostani hír hallatán – biztosan sokan emlékezünk néprajzos berkekben – elcsodálkoztam, hogy nem szakmabeli barátaim is felkapták fejüket: Igen, a tanár úr? Milyen jól elbeszélgettünk vele, amikor itt járt… Isten nyugosztalja.

Csak ennyi? Hüledezek magamban. Mindössze egy Isten nyugosztaljára futja? Hát a róla szóló történetekkel mi lesz? Legalább néhányat hadd mondjak el… Ennyivel tartozom a Voigt-legendáriumnak!

Tanszéken

Az 1970-es években az ELTE Duna-parti épületének galambdúcában volt a tanszék, amelyen igyekeztek beavatni minket a szakma rejtelmeibe. Nem voltam stréber, de azért tisztességesen készültem a vizsgákra, szigorlatokra. Ám mindig maradt rés a pajzson! Másodéven a tanszékvezető tágas irodájának szőnyegszélére állítva húztuk a tételeket. Egyet a tananyagból, egyet a kötelező olvasmányokból… Utóbbiból az sikeredett, amire már nem jutott idő. Mivel azonnal jeleztem, hogy nem olvastam, így elnézően mosolygott a professzor úr, és nem rontotta le a vizsgajegyemet.

Milyen az ember, főként, ha ifjú és bohó: nagyvonalúan feledékeny! Pótolni a mulasztást tervezi ugyan egy alkalmas időben, ami aztán soha nem jön el!

Újabb két év, újabb vizsga, újabb szőnyegszél… Biztató mosoly és egy kérdés a professzor úrtól: Olvasta a Györffy-tanulmányt?

Megsemmisülten álltam egyik lábamról a másikra. Éreztem, én már nem is létezem. Átnézett rajtam. Még a rossz tanuló felelig sem jutottam… A szigorlat eredménye közepes lett, amit csak később tudtam meg, mert ott, akkor elégtelen teljesítményről esett szó csupán.

A lépcsőn lefelé száguldva, mielőbb el akartam tűnni a helyszínről, ám valaki nálamnál is gyorsabb volt, beért és elkapta a karomat. Megálltam. Voigt tanár úr rám nézett, majd azonnal a lényegre tért: Mondja, maga nagyon marha, miért nem olvasta el? Nem tudja, hogy a professzor úr Györffy-tanítvány?

Évek múltán, egy konferencia szünetében felidéztem a történetet. Rám nézett, elmosolyodott, majd ahogy szokta, egy pillanatra a mennyezetet bámulta, aztán megszólalt: De, ugye, érezte ott a lépcsőfordulóban az aggódást?

Jóslat

Otthon, Kanizsán mindig jövünk-megyünk, mint a hangyák! Ez azt jelenti, hogy vendégeinket is magunkkal invitáljuk, rájuk bízva a döntést, hogy velünk tartanak-e. A nyárias reggelben a tanár úr korán kelt. A nappaliban találtam, a könyvespolcok tartalmát vizsgálta…

Gyorsan kihasználtam az alkalmat, és néhány, otthonunkban lapuló Voigt-kötetet nyomtam a kezébe: dedikálná őket?! Majd tollat keresve eltűntem a lakás valamelyik zugában. Mire visszamentem, Klárika azzal fogadott, hogy megyünk kávéra.

Évtizedek óta összejárunk a barátainkkal a reggeli kávéra, ami szigorúan fél óra együttlétet jelent.

A tanár úr törököt kért, mert annak a zaccából jósolni lehet.

Gizi néni jövendölt is a fekete zacckupacokból: puli kutyát, nagy baglyot, medvét látott és vízpartot meg hosszú hajú nőt… Az állatok jót jelentenek – mondta a 88 éves, kedves, öreg barátném! S mit ad Isten, elsőként, az ajándékba kapott üveg méz címkéjén ott volt a medve… Azt gondoltuk, hogy itt vége a jóslat beteljesedésének. A tanár urat Pesten, a Stadionoknál kitettük. Majd elnyelte őt a város.

Napok múlva jött egy levél:

„Kedves Zoli és Klárika:

én köszönöm a felejthetetlen utazást. A képek magukért beszélnek, és jól látszik, hogy békésebb a halászcsárda, mint a konferencia.

A puli kutya még várat magára, nemkülönben a hosszú hajú nő.

Ha többet tudok, szólok.

Kérem, nevemben is köszöntsék a kávé-kör vezéregyéniségeit!

Sok szeretettel:

VV”

Sligovica helyett törköly

Több mint tíz éve is van már, hogy Kishegyesre igyekeztünk egy februári délután. Pesttől a határig jobbára Voigt Vilmos történeteit hallgattuk, de mindeközben az út nyűge jócskán nyomott bennünket. Kanizsa felé vettük az irányt, hogy egy rövid pihenő és felfrissülés után tovább induljunk a konferencia helyszínére.

A kinti hideg elől fűtetlen lakásunkba menekültünk, ahol pár fokkal volt csak enyhébb a tél. Klárika végigmérte elgyötörtségünket, majd miután elsorolta a pálinkakínálatot, mosolyogva megkérdezte:

 Tanár úr, egy welcome drink? Szinte azonnal jött a válasz: Balkán drink?!

Aztán a sűrű napok elmúltával, ismét jött egy levél tőle:

„Kedves utaztatási iroda!

Köszönöm a mindenben megfelelő színvonalat. Nehéz rangsorolni, de a török kávé és a burek kétségtelenül dobogósak. Zoli előadása rögtön utánuk jön.

Úgy gondoltam, folytassuk a hagyományt a jövőben is. Pl. Balázs eljövendő előadásakor egy hasonló rendezvényen. Sőt, Samu hasonló fellépésén is ott szeretnék lenni! (…) Még egyszer köszönök három/kettő boldog napot! VV”

Epilógus

Mindig tanáromként tiszteltem, és habár a barátságába fogadott, valójában sosem voltunk barátok. A közös utazások – lásd: utaztatási iroda! – remek alkalmak voltak szakmai beszélgetések bonyolítására, de sokszor hallgattam szívmelengető történeteit kollégák viselt dolgairól akár. Jó volt hozzá bemenni a tanszékre, összefutni vele konferencián. Mindig és mindenütt tanultam, tanultunk tőle. Bámulatosan tájékozott, sőt naprakész volt! Valóban szaktekintély, akit számontartott a külföldi tudományosság.

Gondolom, ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül. Tanított tanárként, tanszékvezetőként, intézeti igazgatóként, tudósként, emberként egyaránt. Hálásak lehetünk a sorsnak, hogy mesterünknek tudhattuk őt.

Valahányszor megérkezünk kanizsai otthonunkba, cinkos mosollyal egymásra nézünk és feltesszük az obligáttá vált kérdést: egy Balkán drink?!

*Voigt Vilmos (Szeged, 1940. január 17. – 2025. június 8.) magyar néprajzkutató professor emeritus, szemiotikus.