Kosztolányinál
Kedvesemmel csönd-kertben jártunk,
S a mi költőnk sírjánál megálltunk.
Zeniten zokogott anyátlan nap.
Parázsló ijedelmek
Üvöltötték, hazátlan vagy!
Toronyórák ütöttek-vertek,
Harangok lengtek, kilengtek,
Kongtak ijedten,
Kirekesztetten
A nagy, szent városban
A nagy, szent harangok.
S búttak bús vakondok
Hű virágok között.
Királyok gyöngyözött
Ősi koronája
Fülesbagoly szárnya
Alatt pihegett,
S e színezüst ligetet
Lengte lélek árnya.
Azzal beugrottunk feneketlen tóba,
Szemünkben bukdácsolt smaragd nyakú kácsa,
Kezünk között fészkelt egy fekete gólya,
Suhogott hollók örök szárnyalása,
Riasztott-repesztett varjak károgása,
Szent Teréz templomunk búcsúja, bongása!
Szerelmetes Kába:
Minket megáldott
E város, ringattak harangok.
Röpködtek kegyelmes égnek
Árva, árva, árva galambok,
Szivárvány varangyok.
Lila, arany, skarlát gyertyák égtek
Tejfehér koszorú karján,
Énekek énekét szitálták szelek,
Gyémántfüvek, gyopáros gyökerek,
Ínséget kántáló kese förgeteg,
S hantok közt halovány foltok.
A szegény kis gyermek
Mindent megálmodott.
Egy kikirics fölsikoltott:
Én itt vagyok, s itt leszek!
Úszott, hullámzott a sárga:
Rákszín, néma bogárka.
(2005. szeptember 2.)
Bőregerek Csáth feje körül
Az ördögre hasonlítanak.
Aki az ördöggel szövetkezik, maga is bőregér.
Denevér, mondanák az én szép Szabadkámon, az én szép Palicsomon, körmös szárnyasok inváziójától nem tartanának.
Ó, Istenem, édes jó Istenem, látod, mivé leszünk?
És Desiré, szegény, aki mindig engem sirat, most fölnevet.
Az nem lehet, mondja.
Az nem lehet, visszhangozzák a palicsi évszázados fák, mocsári tölgyek, a tó falevél-hullámai, a megszálló zord katonák, másnyelvű hernyók.
Az nem lehet, mondom én, mondja az én szép feleségem, mondják majd utánam sokára sokan, későbbi herélt korok utódai, az elfajzottak kategóriáiból, akiket én észre sem vettem volna, mert az én hegedűvonóm még igaz hangon szólalt ám meg!
Hallotta valaki a vonó hangját?
Lófarok nyerítését, jajgatását égre?
Az nem lehet, súgják Tisza-parton a füzek, kivetett sátánfejek, Kapitány réten a fekete gólyák, antracit csíkhalak.
Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, sóhajt a költő, aki tényleg az.
A költő elméje olykor elborul, isten rendelése, nemzet igaz gyásza.
Költő koromlét agya pontos virágszál. Szirmokon harmatcseppek.
Elvette tőlem kedvesem a tű hegyét, lakoljon!
Ott, a határon lakolt, megérdemelte, szemében összetört az ég, Isten lakosztálya!
Isten lakosztályában puha nyoszolyák vannak. Kékek, rózsaszínek. Nekünk egy sem jutott.
Desiré, örök barát, 120 éves szegény kicsi gyermek, maradj magadra! Isten ne büntessen miattam téged is!
(Koszló húsok énekelnek ádventi és más böjti miséken, húsvét előtt, virágvasárnap és a nagyhéten, a kéttornyú templomban, árva szép Szabadkán gyönyörű lányok könnyeiket törlik.)
Ó, Desiré, jöhettél volna bércek közelébe, fenyvesek honába, hozzám! Ó, Desiré! Ó, Desiré!
Soha nem megyek én tehozzád, mondtad akkor, Desiré, a füstös, csalóka Pestről. Szabadkáról, a mi meleg fészkünkről meg elfeledkeztél. Ó, Desiré, Szabadkát elfeledted, vagy mintha elfeledted volna! S a tó vize? S a tó szeme?
Hol is gyökerezik az ember igazi emlékezete? Koponyacsont varratai között, agyában? Mintha márványkoporsóban lenne! Megbokrosodott kentaurok nyihogásaiban? Holtat szépségéért szétpofozó irigy gnómok tehetetlen gyűlöletében? Valami véletlen mozdulatban? Egy leány szilva szemében? Hazug szerelemben? Szülőváros bűzlő szennycsatornáiban? Szecessziós alkonyi árnyékokban?
Ó, Desiré, hallod a palicsi villamos csilingelését virtuális szülőházad előtt?
Egyetlen igaz álmod az a virtuális villamos lehet. Csak az. Jaj, csak az, a Palicsra vivő!
Tűhegyeken, villámpólyában villamos száguld. Váltók szikráznak. Váltók üvöltenek!
(A házunkban, ahol laktunk, fogorvosok álmodoznak. E lakot szülőházamnak mondták később egynémely hálás maradékok, és emléktáblával meg is jelölték a Varázsló szülőházaként, ám ez nem teljesen igaz, mert ott telt a gyerekkor, de nem ez az igazi szülőház, az már nincs meg. Desiré szülőháza sincs már meg, mert eltüntették valamely kegyetlen ellenlábasaink. Egy fogszabályzó orvos dolgozott itt később, akit a gyerekek igazán szerettek, s aki engem szívből tisztelt, Desirét lelkéből imádta, őszes szakálla és textilre képet álmodó felesége volt, szellemében rám hasonlított, szeretett mindenkit, aki feléje nézett: megpattant az agya. Túlérett meggyek csöppentették létük legdúsabb vérét az aszfaltra!)
Hajh, Desiré! Ledőlne-e a templom két tornya, ha én azt akarnám?
Torzó a legszebb alkotás. Ahhoz mindenki hozzátehet.
Dadogó felhők vonulnak az égen.
Egyszer együtt énekeltünk Brenner nagymamának Eulália napján. Nagyanya könnye kicsordult, lecsöppent keze fejére.
(Csak egyszer volt Budán kutyavásár, üvölt a magára maradt nép, az árvalányhajmező, vonítanak a csodás, járdák mentén őrködő árva gömbakácok ág-bogai, mákonyos virágfürtjei.)
Ó, Desiré, szülőházad és szülőházam helyét is fölszántották, sóval behintették, azóta ott a fű sem nő, ne is nőjön semmi, ez a parancsok parancsa!
Ó, Desiré, kertetek helyén, bukszusok helyén, virágok helyén, anyád-apád, Pacsirtád léptei nyomában kocsmaasztalok sóhajtanak búsan, lapjukra árva bor kiömlik, lapjukon minden szertefoszlik.
No, ezért is a tűhegy.
Amelyen át sok ezer csodás Kelet.
Csodás Kelet, dzsinnekkel, Aladdinnal, csodalámpával, véletlenül sem másokkal.
Mert a másmilyen mások meglőttek engem. Közelről lőttek belém, hosszú, ordító, átkozódó, gyalázkodó sorozatot. Ratatatatatatá! Ratatatatatatá!
Árva orvosba, árva íróba, árva zenészbe, árva szerelmesbe.
Szülővárosom árva szívébe.
A te viráglelkedbe, Desiré, az én csalánlelkembe, acélgolyók, dumdum golyók fészkeltek, s ott költik ki tojásaikat, égre csillagokat.
Csak ne sodródjam poklok bugyraiba, mert én azt nem érdemlem!
Igaz ember vagyok én, igaz ember vagyok én!
És Desiré is igaz ember, és mindenki mások igaz emberek, mindannyian ezen a tájon igaz emberek vagyunk!
Mi igaz emberek vagyunk. Ezen a tündöklő Szabadka-tájon, Palics-tájon, Brenner-tájon, Kosztolányi-tájon. Fecskelány-tájon. Esti Kornél-tájon.
A Palicsi út elején szótlanul biceg a Vörös Ökör, nehéz, szomorúfűz-feje a kövezetig lelóg.
Én meg szétlőtt szívemmel, szétlőtt zsigeremmel, kilyuggatott ereimmel elvánszorgom a Bajai-temetőig, ott meghallgatom ómamák siratóit, gyarló lelkemért szóló psalmusukat, s szellemek férfikórusa gregoriánját, szárnyalót, szép kedvesem, a te lelkedért könyörgőt, hű szíved dobbanását megköszönőt, gyönyörű kedvesem, pillekönnyű lépteidet megcsodálót.
Istenünk színe előtt táncolsz most, Olgám, szép kedvesem, tested játéka az Urat vigasztalja, énértem könyörög!
Az én hív kedvesem Jahve előtt táncolt, Jézus előtt lejtett ősanyja modorában, balladák törvénye szerint.
Ó, Desiré, édes testvér, énrám még emlékezők, leborulok az Úr színe előtt!
Könyörögjetek érettem, gyarló bűnösért, ártatlan ördögért!
Könyörögjetek érettem, szeretteim, mindannyian!
Lassú parázzsal ég kegyetlen tuskó-létem hét-pokloknak tűzözönén.
Szerelmes Szabadkám, szeress engemet, úgy könnyebb!
Bőregerek először balra, majd jobbra repülnek kiszikkadt szívemmel. Mint ludasi pásztor karikás ostora, ha durran.
Ó, a ludasi pásztor! Béke születik két tenyere között. Ő szeret engemet, azért e durrantása ostor szent sudarával! Rossz lelkek elriogatása kikericses legelőnkről. Aranysárga hökkentés, gólyahír hunyorítás.
Ó, azok a csodálatos, halványkék bőregerek szelíd sátánfiakra hasonlítanak, kenyérbél-kenyérhéj arkangyalokra hasonlítanak, szerető szeretteimre hasonlítanak, Desirére hasonlítanak, tölgyszívű bölcsőmre hasonlítanak!
Szabadkám, céda ringatóm, ringyó dajkám, szeretlek!
Körötted denevérek szűkölnek, dalolnak, röpdösnek, vámpírként nyakadba harapnak, veled sírunk, veled reszketünk, két elárulód, két örök fiad, Desiré és én, a tiszta és a bűnös, csak álmodunk, álmodunk, csak álmodunk, jaj, csak álmodunk a végtelenig, mert álom vagy te, Szabadkám, szellő vagy, tavasz vagy, ifjúság vagy, gyerekkor vagy, gyümölcsíz vagy, Brenner nagymama kedves hunyorítása vagy.
Csúf vagy és sír vagy.
Jaj! Csúf vagy, sír vagy, a sírom vagy, az én vaksötét szakadékom vagy, mindörökre!
Hideg vagy, jég vagy. Csontokig hatoló téli szél vagy. Idegen vagy.
Édesanyám öle vagy te, Szabadkám.
Didé vagy te, Józska vagy te, friss, meleg tej vagy te rózsaszín szájunk szegletén.
Denevérlélek kifehéredett koponyám körül.
Koponyám nehéz, árva földdel tele.
Jaj, nehéz, árva, fekete földünkkel van csak tele hangláda-koponyám, hegedűtestem, lófarok-gerincem, tejfehér létem, két méterrel a föld színe alatt.
Desiré sír, bőregerek zokognak, én hallgatok.
Jaj, én meg csak hallgatok!
(2005. március 19–24.)
* Június 11-e és 13-a között három észak-bácskai városba (Szabadka, Zenta, Magyarkanizsa) vittem el új könyvemet, a Kicsi történetek szecessziós térben című kötetet, amelynek jellegzetessége, hogy minden szövege Szabadkával kapcsolatos. Válogatott és újabb novelláimból adtam ízelítőt. A prózai szövegek kiválasztásakor szöget ütött a fejembe, két nagy írónkról Kosztolányiról és Csáthról keveset beszélek, csak emlegetem, szinte elrejtem őket.
Sokáig őrlődtem, besoroljam-e Kosztolányiról és Csáthról szerzett két rekviememet? Aztán csak letettem erről az elképzelésről. Közreadom a két művemet, szabadon csatolják könyvem mellé!
Nyitókép: Szekeres László Alapítvány
