Az idősebbnek talán hatéves koráig alig volt okostelefon a kezében. Tudatosan, de a körülmények is a kezünkre játszottak. Miközben körülöttünk sorra panaszkodtak a szülők, hogy nem bírnak az eszközre ragadt csemetéjükkel, mi sokat játszottunk, kisautóztunk, boldogan szaladgáltunk és rajzoltunk. Füzeteket megtöltő végtelen hosszú mozdonyokat, traktort és utánfutóit, kalózhajókat és dinókat. Aztán miután a kistesó körülbelül hároméves lett, változás állt be az életünkben, és egyre többet vándorolt idősebbem kezei közé valamelyikünk digitális kütyüje. Egy évtized telt el azóta, és szerencsére nem csak „bámulja” a képernyőt. Saját játékokat készít, történelmi tartalmú videókra kattint rá, híreket hallgat, tájékozódik.
Bármennyire is igyekeztünk diplomatikusan kivédeni, programokkal és foglalkozásokkal hárítani, a kicsit körülbelül ugyanabban az időben szippantotta be a monitor vonzereje, amikor a nagyot. Ahogyan az a testvéreknél lenni szokott, öcsi személyisége teljesen más, zárkózottabb, picit keményebb, és ezzel együtt gátlásosabb is. A nagydumás nagytesó árnyékában az általa elképzelt haladási tempó hiányában hamar feladja a munkát és a terveit is. Egyébként sem volt soha türelme az aprólékos feladatokhoz. Persze, lehet csupán a jelleme ilyen, mégis bennem van az aggodalom. Merthogy ő a játékon kívül eddig alig használta másra a világhálót, hiába is igyekeztem terelni bizonyos tartalmak felé. Talán csak a főzős videókból merít inspirációt. A múltkor rászolgált egy kis büntetésre, ezért bizonyos ideig le lett tiltva az eszközről. Mondanom sem kell mekkora duzzogás lett belőle, viszont a kiscsibészem tudta, hogy jogos a szülői szigor, mert később maga is elismerte. A nap további részében pedig kenyérre kenhető és majdnem szófogadó kisfiúként igyekezett a rá háruló feladatokat teljesíteni.
