2. rész
Biermann Mariska gyönyörű vétkei
A vidéki lapok tárcarovatának talán a leghangosabb és egyben a legharsányabb tollforgatója volt. Végig a Tisza mentén senkinek nem fájt annyira a csalódás, az elhagyatottság, senki nem tudott oly önfeltárulkozó módon szenvedni, mint az óbecsei Beirmann Mariska, a szeretetre vágyó és szeretetlen nő. Verseiben és elbeszéléseiben minden, de minden a nő szíve, lelke és kegyei körül forgott – számára más nem is létezett a világból. Az Asszony vagyok II. versében kiáltotta világgá:
Férfiszív átka, mosolygó zsarnok;
sok vérző szívet kezemben tartok.
Sírva áld az is, akit elhagyok;
gyönyörű vétek – én asszony vagyok![1]
Bácskay Bódog lapja, az Óbecsei Újság 1917 és 1918 során csak egy-egy január eleji számával jelezte, hogy az újság még nem szűnt meg, továbbra is létezik, csupán, tekintettel a háborús körülményekre, szünetelteti a megjelenését. Az 1917. évi rendkívüli számában a felelős szerkesztő Üdvözlet olvasóinknak című vezércikkében írta: „A negyedik háborús év küszöbén rövid szünetelésünk után szinte kötelességérzetből köszöntjük kedves olvasóinkat. Életjelt adunk magunkról, nem zártuk le kis lapunkat örök időkre, csak várni vagyunk kénytelenek a jobb munkaviszonyokra. […] Kitartás, türelem, áldozatkészség!”[2] Egy évvel később, az 1918. évi rendkívüli számában pedig így köszöntötte türelmes olvasóit a hetilap főszerkesztője: „Békés újesztendőt – kíván az Óbecsei Újság is régi volt kedves olvasóinak. Ezt a reményekben teljes 1918. év beköszöntését ragadtuk meg, hogy kénytelen háborús pihenésünkben ismét életjelt adunk magunkról, hogy a mi szeretett hű olvasóink szemtől-szembe lássanak ígéretünk felújításával, melynek értelmében, amint a munkás viszonyok, papír és festék-árak megjavulnak, újhodott erővel sietünk minden házba bekopogtatni szerény kis lapunkkal, üdvözletünk szálljon tehát minden jó barátunk felé szívünk teljes melegségével.”[3] Majd csak másfél évvel később, 1919 nyarán rendeződnek oly mértékben a közéleti viszonyok, hogy a felelős szerkesztő Bácskay Bódog és a lapkiadó-tulajdonos Radoszávlyevits Vladimir alkalmasnak vélték tetszhalálából felébreszteni a lapot. „Hosszú hallgatás után – szólt a szerkesztő Az olvasóhoz! – végre újra a kezünkbe vehetjük a tollat, hogy az évek előtt megszűnt Óbecsei Újság révén szólhassunk a közönséghez.”[4] Ám ekkorra már Óbecse régi írói-újságírói gárdájából nem maradt senki, aki valóban a kezébe vehette volna a tollat – a megszűnt Óbecse és Vidékében – s – szignó mögé rejtőző Fárbás József is csak később, 1921-ben jelentkezik a lap utódjánál, a Tiszavidéknél, egyidőben az elnyűhetetlen vidéki poétával, Vékony Nácival. Az Óbecsei Újság ugyanis mindössze pár hónapig létezett, 1920. február 1-jén már Tiszavidék címmel jelent meg.
Bácskay Bódog 1922. szeptember 2-án bekövetkezett halála után hat szám erejéig – szeptember 10-e és október 15-e között – felelős szerkesztőként az ismeretlen Tihanyi Ernő jegyezte a lapot, az 1922. október 22-i szám élén azonban már dr. Draskóczy Ede ügyvéd neve szerepelt, aki azután a lap megszűnéséig, 1934. április 15-ig igyekezett a legjobb tudásának megfelelően szerkeszteni az újságot.
Draskóczy Ede lapjának tárcaírói feletti seregszemle elszomorító képet ad az egykor jobb időket megélt város irodalmi életéről – egyszersmind szellemi tartalékairól is. Szulik József és Szászy István verseire, Csupor Gyula és Galambos Pál, olykor egymással is vitázó, szenvedélyes publicisztikájára, Göndör Ferenc történelmi témájú jegyzeteire és Balaton Gyula közgazdasági fejtegetéseire vagy Szűcs János közművelődési kérdéseket taglaló írásaira már csak a nagyon idős nemzedék tagjai emlékeztek – a világháború e tekintetben is megtette a hatását. Volt, aki meghalt, volt, aki elhagyta a vidéket, és volt, aki egyszerűen eltűnt az összeomlott birodalom romjai alatt. Darvas Gábor rádiós ügynöknek szegődött, Fárbás József pedig beletemetkezett az iskola körüli teendőkbe. Talán ő volt az egyetlen, akinek még tervei voltak a jövőt illetően.
Ismeretlen tollforgatók tucatja jelent meg az egyetlen újraéledt hetilap, az Óbecsei Újság és útóda, a Tiszavidék körül. Az ismeretlen Pesitz János andalította olykor beszélykéivel Óbecse olvasóközönségét,[5] s a szépemlékezetű vidéki szalonok közönsége igényének megfelelően ő is békésnek álmodta az életet. Visszaemlékezés a múltra című tárcanovellájának hősét, Pöndör Ignác nyugalmazott postamestert egykori iskolatársa, Dóris Géza, a külföldön fényes pályát befutott tudós látogatta meg, aki egy vacsora utáni beszélgetéskor elmesélte, hogy hajdanvolt ifjúkorában hogyan szakított vele, és adta vissza neki a jegykendőt Kozma Helén, aki nem volt hajlandó megvárni, amíg ő megalapozza tudósi pályáját és egzisztenciáját. S miután a negyven éve nem látott barát elmesélte a titkát, szép csendesen, puhára vetett ágyában meghalt. Szerzőnk egyébként szerette az Apróságokat, az életből elleset – többnyire felhőtlen – pillanatokat. Ilyen a Jakab Mihály csizmadia felemelkedése, melyben mindössze annyi zajlik, hogy a kézzel festett címtáblából idővel, a szorgalmas munka eredményeként cifra cégtábla lesz. Egy másik Apróságban a bácskai gazda a bevonuló fiáért cserébe egy másik katonát kapott, hogy ne szenvedjen kárt a mezei munkák elvégzésekor.[6]
(Folytatjuk)
[1] Biermann Mariska: Asszony vagyok I–II.; Tiszavidék, 1921. március 27. 1. p.
[2] Üdvözlet olvasóinknak; Óbecsei Újság, 1917. január 7. 2 p. – Rendkívüli szám
[3] Békés újesztendőt; Óbecsei Újság, 1918. január 6. 2 p. – Rendkívüli szám
[4] Az újjászülető lap első számához Petrányi Ferenc apátplébános a Szociális ember címmel írt vezércikket. Óbecsei Újság, 1919. június 22. 1–2. p.
[5] Pesitz János: Visszaemlékezés a múltra; Tiszavidék, 1923. március 4. 1–3. p.
[6] Pesitz János: Apróságok; Tiszavidék, 1923. március 25. 1–3. p.
Nyitókép: Mák Ferenc gyűjteményéből
