Rakosgatom ezt a mozaikot.
Minden darabja egyedi, színes,
különleges. Úgyszólván tökéletes.
Mégsem áll össze. Sehogyse.
Valami folyton kilóg, kimarad.
A teljes kép talán csak bennem él?
És a valóságban mindez csupán
néhány maréknyi elszórt kavics,
mely szembesít az őrülettel,
akár egy labirintus: hogy a létezés
valami visszavonhatatlan, egy?
ÉS
Kell az a sok együgyűség,
párás, tétova tekintet,
megbotló léptek a kövön
és a felszisszenő gyönyör.
Az élet hullámverése és
a halál nyílegyenese közé
kell az a néhány
kisiklott pillanat.
