Csík Mónikának számtalan könyvéről írtam már, gyermekeknek és felnőtteknek szánt verseiről és prózájáról is, hisz Mónika olyan sokoldalú, sokműfajú író.
Legutóbb az újvidéki Petőfi Sándor MMK előadótermében találkoztunk, ahol legújabb, Szél viszi táncba című haikukötetét mutatták be a zsúfolásig megtelt teremben. Emlékezetes, gyönyörűen megszervezett est volt, amelyre Csík Mónikán, a kötet szerzőjén kívül a gyönyörű könyv kiadóját, a szabadkai Életjel Könyvek felelős kiadóját és szerkesztőjét, Dévavári Beszédes Valériát, valamint illusztrátorát, Janovics Erikát is meghívták. Az est moderátora és lelke Sándor Zoltán neves írónk, Mónika férje volt. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy valamennyien szoros és sokszoros baráti és munkakapcsolatban állnak. Beszédes Valéria, annak az Életjelnek a vezetője, amelynek ez a kötet a jubileumi kétszázadik(!) kiadványa, Csík Mónikának számtalan könyvét adta már ki. Sőt, az ő érdeme, hogy összehozta az azóta szinte elválaszthatatlan munkapárost: Csík Mónikát és Janovics Erikát, akiknek azóta rengeteg közösen elkészített könyve jelent meg.
A meghívott vendégművészek előtti asztalra felsorakoztatták Mónika eddig megjelent köteteit. Köztük a Pópopó és Totykát. Kiderült, hogy ez volt Mónika és Erika első közösen készült könyve. Első beszélgetésükkor Erika annyit mesélt két fiacskájáról, hogy Mónikát az említett mesekönyv megírására ihlette, amelyet természetesen a sokoldalú festőművész, díszlet- és jelmeztervező, illusztrátor maga illusztrált. Ez volt tehát az első közös fecske, amelyet még sok-sok másik követett. Amikor az est végén szokás szerint a könyvek vásárlására került sor, én a Pópopó és Totykát is kértem. „De hisz azt mondtad, ezt az utolsó előtti példányt már senkinek oda nem adod!” – nézett ránk csodálkozva Beszédes Valéria, mire Mónika elbűvölő mosolyával válaszolt: „Rózsikának mindent!”, és már dedikálta is a szinte már csak emlékbe maradt példányt. Megdobbant a szívem. A Szél viszi táncba című legújabb haikukönyvről már olyan részletesen és szívhez szólóan írtak a Szempontba, hogy elhatároztam, én ezúttal nem arról, hanem erről, a két művész első, további barátságukat és művészi együttműködésüket is megalapozó „közös gyermekéről”, a már régen a szívemhez nőtt Pópopó és Totykáról írok.
A Pópopó és Totyka az Életjel Könyvek 160. kiadványaként jelent meg 2014-ben, Janovics Erika illusztrációival, műfajmegjelölés nélkül. Tartalomjegyzéke tizenkét címet tartalmaz. Mesekönyvként is számon tarthatnánk, de az állandó hősök, s az összefüggő, sőt az időben előrehaladó történet meseregénnyé is avathatja. Amikor elkészült, a két „múzsa”, akikről az édesanyjuk olyan lelkesen mesélt, s akiket színes rajzain meg is örökített, állítólag vadul, kíváncsian lapozgatta, a két nebuló közül vajon melyik ábrázolhatja őt. Eleinte kissé még el is vitatkoztak rajta, pedig hát az előrelátó rajzoló anyuka egyiküket szőke üstökkel, égszínkék szemekkel, másikukat pedig sötét fürtökkel és nagy, kerek, világra rácsodálkozó gesztenyeszín szemekkel örökítette meg.
Valahogy olyan kézbe simuló az egész kötet, s már a fedőlap is a megállás nélküli (kör)forgást, mozgalmat ígérő, virággal tömött szerkentyűvel, s a felfelé hívogató létrával kalandra hív. Mögöttük pedig már ott villog, bujdokol a két, kíváncsi szemmel figyelő gyerkőc: Pópopó és Totyka. Már a nevüket ízlelgetve is nevetésre állt a szám. Hol lehet csak ilyen játékos, kacagásra ingerlő, különös nevekre lelni? A velük történteket sem lehet nevetés nélkül végigböngészni. Az a mohó, telhetetlenül kedves pizzaevés például, amikor Pópopó, a Nagybajnok alig győzi kivárni, hogy az első, tányérjára került pizzaszelet legalább egy picit meglangyosodjon, már habzsolja is, s tele pofazacskójával, mint a hörcsög, már két kézzel hadonászva jelzi, hogy repetát is kér. Az etetőszékbe ültetett Totyka viszont már az első, szájába erőltetett falatkát, olyan képpel, mint aki citromba harapott, úgy köpi messzire, mint holmi rakétákat.
–Totyka űrhajósat játszik! – veszi a lapot a bátyja, s nyomban ő is kilő egy pizzafalat-rakétát. Micsoda remek „hadászati” ötlet! Sanya persze nyomban békét hirdet, és Kisbajnok elé varázsol egy spenóttal teli tálacskát, amelybe ő elégedett gügyögéssel kezdi mártogatni tömzsi ujjacskáit. Ő ugyanis, sok gyerektől eltérően, él-hal a spenótért. A hamarosan mocsári zöld manóvá maszatolt fiacskáját erre Sapa cipeli a fürdőszobába.
Ezek a jópofa becenevek is: Sanya, azaz édesanya, és Sapa, alias édesapa!
Következik a gyermekszoba leírása a sok imádott játékkal: kezdve Eduárddal, a Pópopó takarójának csücskére hímzett rozsomákkal, a Félfülű Mackóval, akinek már új korában is hiányzott az egyik hallókája, a zsinegre fűzött Jancsi csörgővel és a negyedik születésnap nagy ajándékával, az Ezüstrobottal! Ebben a házban minden a játék jegyében zajlik. Mikor Pópopónak még nincs kedve fogat mosva ágyba bújni, Sapa megjegyzi: „Fellőtték már a pizsamádat!”, s az emeletes ágy felső karfájára vetett, űrhajómintás pizsamára mutat.
Pópopó jobban szereti, ha az óvodába Sapa kíséri, mert ő megengedi útközben az ugrándozást, sőt maga is ugrándozásra adja néha a fejét a fia mellett.
Ebben a meseregényben minden csupa játék. A szótekerintés is, amelyben Pópopó a többiek bosszúságára olykor kiforgatja a szavakat. Így lesz a százlábúból lábszázú, a krumplipaprikásból krumplikás papri, a szilvásgombócból pedig gombás szilvóc. Csak tudni kell a szavak végét az elejére tekerinteni. A kiránduláson közösen gyűjtött fényes gesztenyékből fogpiszkálólábú és -nyakú gesztenyelovak, -kutyák, -sünök s miegyebek készülnek.
Amikor egy hétvégén Sanyának Sapával el kell valahova sürgősen utaznia, a két gyerkőcöt Marcsikához viszik, ahol egyszeriben a világ legkülönösebb óvodájában találják magukat. Van benne mászóka, csodák sátra, s nem ágyban kell aludniuk, hanem egy-egy szabadon tágítható dióhéjban! Nem csoda, ha a fiúk majd kiugranak a bőrükből, amikor megtudják, hogy ott nem csak egyet kell majd aludniuk, hanem akár hármat, négyet is, mégsem unalmas soha.
Totykáék a Pitypang utcában laknak, ahol minden szomszéd szereti egymást, vidám az élet, mindaddig, amíg a rideg, mindenkitől elzárkózó Zebulon bácsi oda nem költözik, s egy nagy bundájú kutyát köt a kapu közelébe ijesztgetésül. A gyerekek azonban még a magába roskadt Zebulon bácsit is „átnevelik”. Addig kedveskednek neki mindenfélével (eleinte hiába), míg a postaládájába dobált vidám rajzocskáikkal neki is meg nem veszik a szívét, s megengedi, hogy a vak, magányos Kucsma kutyát felváltva sétáltassák barátaikkal az utcán és kedvükre játsszanak vele. Sőt, annyira megpuhul, hogy a gyerekeknek elmeséli, valaha füstfaragással foglalkozott, s a tetőket járva mi mindent meséltek neki magukról a titokzatos, kormos kémények.
Jóvoltukból részt vehetünk a gyerekek izgalmas álarcosbálján, amelyen mindenki „más bőrébe bújik”, s a legkülönösebb öltözékben igyekszik megjelenni. Végül mindenkiről kiderítik, kinek-minek álcázta magát, csak Pópopó „kiléte” marad sokáig megfejtetlen, aki egy óriási fekete bőrönddel jelent meg, azon ült hallgatag, titokzatos arccal.. Ő vajon kicsoda? „Titok”, hangoztatja egyre titokzatosabban, Végül a szeplős Sári fejti meg, hogy Pópopó a versből jól ismert Bőrönd Ödön.
Az egyik legnagyobb boldogság, amikor egy közös kerékpártúrán vehet részt az egész család, amelynek során egy egyre sűrűbb, félelmetes erdőbe is eljutnak, amelyben égig érnek a fák, és titokzatos reccsenések félemlítik meg őket. Futásnak erednek, amíg egy tisztásra nem érnek, ahol a világ legnagyobb élményparkja várja őket.
Szó esik még nagyapáék száz csodát kínáló repülő kastélyáról. Datolyáról, a „bandúr kandiról”, egy vidám, élménydús születésnapról, amelyen még az ünnepelt kisfiú anyja is bohócnak öltözik, csakhogy ízig-vérig ő is benne legyen minden csacskaságban, s egy csodálatos élményről, amkor málnaszörp kezd cseperegni Pópopó szobájának mennyezetéről! A bordó folt, akit a rémült gazdi sokfogú faliszörnynek képzel, be is mutatkozik neki: ő Málnaplötty, akit egy bolondos kis felhő juttatott el hozzá. Kebelbarátokká válnak, s mindennap elbeszélgetnek egymással. Még akkor is, amikor az átmeszelést elkerülve a foltocska váratlanul kiszárad, ám Pópopóval megbeszélik, hová rejtőzött, s barátságuk tart, míg világ a világ.
Csík Mónika, akár verset ír, akár mesét vagy meseregényt, mindig újra és újra bebizonyítja, mennyire ért a gyerekek nyelvén, sőt szövegeiben szinte eggyé válik velük. Igazi társuk ő, aki gyönyörű nyelvezetével, jóízű humorával, játékosságával, kimeríthetetlen fantáziavilágával egyszerre szórakoztatja és tanítja őket, miközben érezhetően egy időre maga is pajkos, ezernyi huncutsággal megáldott gyerekké válik. S közben itt van persze Janovics Erika, aki első találkozásuk óta életre-halálra szóló szoros barátságot kötött Mónikával, és színes, egyedi, a mesevilág, a művészet és a fantázia ezernyi színével, ötletével megrajzolt, megfestett illusztrációival mindvégig együtt szárnyal vele. Olyanok ők ketten, mint egy elválaszthatatlan, szinte összenőtt sikeres ikerpár.
