„Az új hit nem tűrheti el sem a vallást, sem az igazságtalanságot. De elérkezik az a pillanat, amikor a hit, ha dogmatikussá válik, saját oltárait állítja fel és feltétlen imádatot kíván.”
(Albert Camus)
„Tudtátok, mit hoznak a szuronyerdők,
igazságot, jogot, Titót és tavaszt!”
(Gál László)
*
Hetvenkilenc évvel ezelőtt, 1946. május 21-én a Magyar Szó negyedik oldalán figyelemfelkeltő felhívással fordult olvasóihoz:
„Szabad országának szabad népei május 25-én ünnepelik a nagy katona, nagy politikus és nagy tanító ötvennegyedik születésnapját. Egy pillanatra feltekint a zakatoló gépek között a munkás, egy pillanatra megáll a saját földjén dolgozó paraszt, egy pillanatra megáll a toll a szellemi munkás kezében.
Tito születésnapját már egy esztendeje ünnepli az újjászülető ország. Milliók szerető lelkesedése teremtő munkában állít a nagy vezetőnek örök emléket: új Jugoszláviánkat. A munkás Titót csak munkával ünnepelhetjük méltóan.
Május 25-én ha letettük a kalapácsot, a kapát és a tollat, összeülünk és elbeszélgetünk Titóról. A Magyar Szó, ahogy megtette máskor is, segítséget kíván nyújtani Vajdaság magyarságának, hogy ünnepünk méltó legyen az ünnepelthez.
Szerény ünnepi akadémiát javasolunk, ami mégis kifejezze határtalan szeretetünket, bizalmunkat és örömünket Marsallunk születésnapján. Az akadémiát az Internacionáléval kezdje a kórus. Az ünnepi szónokok után Zogovics Tito-verseit adhatná elő egy jó szavaló vagy kisebb szavalókórus. A versek után az énekkórus szerb–orosz–magyar munkásdalokat énekeljen. Magyar szavalók számára itt közöljük Gál László ünnepi versét. A vers után népi táncokkal fejezhetjük be az Ünnepélyt. Ha van a községben zenekar vagy jó muzsikus, úgy szláv és magyar zeneszámokkal tarkíthatják az ünnepi estét.”
A felhívást, amelyet talán maga a költő írt, hat és fél strófás, formailag „részben szabad” költeménye követi, természetesen Tito címmel. Benne a jugoszláv marsall mozgalmi neve összesen nyolcszor fordul elő, egy kivételével mindig sorvégen, hangsúlyos helyzetben, hogy jól bevéshető legyen a buta magyar koponyákba, kinek is köszönhetik, hogy egyáltalán gondolkozni tudnak:
„…írástudatlan magyar: földje nem volt –
tudod-e mért van, hogy gondolkodol?”
Majd:
„Tudod-e, mi történt véres körülötted?”
A kérdésre, másfél évvel a partizánok vérengzései után, a bácskai és a bánáti magyarok alighanem elég pontosan tudtak volna felelni, csakhogy erre nemigen lehetett módjuk… Ugyanakkor a papság üldözésének kiterebélyesedése idején Gál másik agit-propos szónoki kérdése sem hangozhatott kevésbé visszásan:
„Tudod-e, hogy hited
miért vallhatod?”
Témánk szempontjából viszont különösen figyelemre méltó az első versszak bibliai felütése:
„Babona bávul, fekete bálvány,
s a csipkebokorban új öröm ég,
Tito a miénk és szabad a nép!”
Az égő csipkebokor toposza jól ismert az ószövetségi Kivonulás könyvéből. A Hóreb hegyén apósa juhait őrző Mózest az el nem égő jelenségből maga Jahve szólítja meg: „Én vagyok az Isten, atyáid Istene...”
Az ószövetségi motívumokat a szocialista realista költészet hurráoptimista és harcias képeivel vegyíti: „ujjongó traktor táncol a réten”, „csillag csókolja harcra a zászlót”, „új kőtáblába véső bevési: Tito”. A harc ekkor már a munka frontján zajlik, a képek is ennek megfelelők.
„Gyárkémények füstje írta föl
s izzó betűkkel vörös égen ég:
Tito!
A karcsú híd s a zúgó új vasút, –
népakarat, s te vagy a nép magad.”
A költő azonban nem egyszerűen dicshimnuszt akart írni az új istenhez, hanem természetesen mozgósítani is szerette volna a – valószínűleg – nem túl lelkes magyar olvasóit, ezért a nemzeti történelem forradalmi hagyományait is összetákolta a csipkebokorban megállás nélkül lobogó új öröm kultuszával.
„Te vagy Negyvennyolc és Tizenkilenc,
s Petőfi ajkáról szabad szó te vagy.
Millió órjás élén vagy a Nagy:
Tito.”
@kc = A fölre szállt ateista szentlélek: a Terv
A jugoszláv kommunista pantheon főistenei 1947-ben: Sztálin mint atyaisten, Tito mint fiúisten. De némi iróniával elmondható, működésükhöz kell a szentlélek is: ez lesz az 1947-től 1951-ig szóló, szovjet mintára készült jugoszláv ötéves terv, amelyet Tito néhány nappal május elseje előtt fogadtatott el a szövetségi szkupstina mindkét házának együttes ülésén. Beszédében Tito négy általános célt nevezett meg: a gazdasági és technikai elmaradottság legyőzését, a gazdasági és védelmi erő megszilárdítását, a szocialista szektor továbbfejlesztését és általános jólétet mindhárom társadalmi osztály számára. Hogy miért nem csak kettőt, a munkásságot és a parasztságot, ami pedig a kommunista mantra szokványos tartozéka volt, az elgondolkodtató, miként az is, hogy elgondolásában mi volt a harmadik, a még nem teljesen felmorzsolt kisiparos polgárság, vagy a rendszer csendes támogatójának szerepére szánt értelmiség? A részletes tervdokumentáció a nagyipar fejlesztését és az ország elektromos hálózatának kiépítését nevezte meg a legfontosabb célnak, majd rögtön utána a mezőgazdaság fejlesztését, ami azonban valójában egyet jelentett a fölművelésből élők korábban sosem látott kizsigerelésével: a kötelező terménybeszolgáltatások túlzott követelményeinek eleget nem tevő gazdákkal teltek meg a börtönök országszerte, különösen vajdaságiakkal. Gált ez ekkoriban még egyáltalán nem rettentette vissza a rendszer kritikátlan támogatásától, hetente megjelenő szatirikus írásaiban kíméletlenül ostorozta a beszolgáltatások terhe alól kibújni sehogyan sem tudó, bűnhődő parasztokat. A kommunistáknak a Tervben persze hinni kellett, nem puszta pártfegyelemből, de belső meggyőződésből, hithű fanatizmussal, hiszen ahogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, úgy lesz a kommunista atya és fiú leszármazottja a Terv, mint Gál László Miért? c. versében.
„És énekelj a milliónyi hanggal,
Amely Sztalint és Titót énekel!
Mire te felnősz, felnő a világ is,
s míg izmot gyüjtesz, megizmosodik!
(…………………………………………………………)
Ezt már mi mondjuk, hallgasd, kisfiam
ezt mi meséljük és mégsem mese:
száguld a roppant száguldó jövő,
s mi harcos szivvel rohanunk vele!
Végre akarunk és végre vagyunk,
hangunk, hitünk van, s van jelszavunk!
Ne kérdezd, hallgasd, tanuld, énekeld;
a jelszó: Tito!
Tito és a Terv!”
(Hét Nap, 26. szám, 1947. június 27., 8.)
Egy héttel később Csépe Imre is szükségesnek véli köszönteni a tervet:
„Ti kint, mi bent, de egyet akarunk
Az eszme üzeni: »egymindé mindegyé« (sic!)
Győzni a tervben csak ugy tudhatunk
Ha helyünkön állva egymásért dolgozunk.”
(Déli üzenet, Hét Nap, 27. szám, 1947. július 4., 6.)
A hetilap vezércikket fogalmazó ifjú újságíróját az elmunkált októberi szántóföldek látványa heroikus háborús csatákra és a másfél évvel korábban megszületett ötéves tervre emlékezteti:
„Majd uj gépek törtek a faluba. A traktorok, dolgozó parasztjaink harcainak ezek a tankjai, s a legjobbak földjét – akik már összegyűltek, hogy közösen dolgozzanak – megmunkálták, megkönnyítették a vetést. 1947 őszi vetése már a jobb megmunkálás jegyében folyt. A Terv jegyében.”
(Mucsi József: Őszi szántás, Hét Nap, 1948. október 20., 1.)
@kc = A halhatatlanok
Milovan Đilas 1947-ben még Sztálin legjobb jugoszláviai tanítványának számított. A vajdasági magyarok hetilapja az ő szavaival köszönti a generalisszimuszt, két nappal születésnapja (december 21.) előtt, s megelőlegezi neki az ateista halhatatlanságot, hiszen ha isten nincs, akkor saját hőseiből kell újakat kreálni.
„Mert Sztalin egyszerü ember halhatatlan, miként halhatatlan és örökkévaló az emberi haladás; mert Leninnel együtt és Lenin halála után ugyanazon az uton a legsorsdöntőbb napokban ingadozás és tévelygés nélkül vezette az emberiséget messze előre, a győzelem, a béke és a boldogság, a dogozók s szenvedők örök álma felé.“
(Gyilasz Milován: Találkozás Sztalinnal, Hét Nap, 51. szám, 1947. december 19., 2.)
Đilast a kommunista vezérek halhatatlansága kérdésében persze nem föltétlenül metafizikai értelmezések vezérelték, hanem inkább olyan metaforikus sémák, amelyek jól összefértek az ateizmussal. Akárcsak Majakovszkij Lenin-versében, amiben azonban egyértelmű a vallásos elem: Lenin lelke halhatatlan.
„Lenin élt
Lenin él
és élni fog Lenin!
Mit elsirattunk,
amit eltemettünk,
csak részecskéje Leninnek. –
Teste
Nem bomlik földdé,
porlik hamuvá,
ami Lenin volt:
Műve és a lelke.”
(Magyar Szó, 1947. január 21., 3.)
Talán nem véletlen, hogy a jugoszláviai magyar olvasókkal a költeményt a vajdasági kommunista hitvalló, Gál László ismertette meg. (Majakovszkij versének már ekkoriban több magyar változata született, 1947-ben Lányi Sarolta, 1949-ben Gáspár Endre fordításában is megjelent magyarországi kötetekben.)
A hittétel évtizedekkel később majd a „Tito után is Tito” jelszóban és eszmeiségben éri meg másodvirágzását, a Marsall „balkáni gerlévé” szelídítése, majd halála után. Ehhez azonban már nem fanatikus, inkább kényszeredett, rezignált vagy képmutató írástudókra volt szükség.
