6 óra 32 perc villant fel a telefon képernyőjén, mire Ivan nagy nehezen feltápászkodva a földről, kitapogatta a készüléket az éjjeliszekrényen. Nyomban üzenetet írt a főnökének. Kialvatlan és meggyötört volt, ráadásul a pulzusa az egekben lüktetett az éjszakai tortúra után, képtelen lett volna ma bemenni. Felkapcsolta a villanyt, és nyugtalanul a tévé mögé nézett. A repedés természetesen még mindig ott tátongott, de korántsem volt olyan széles és mély, mint álmában. Amikor leguggolva közelebb hajolt, idegen öregasszony sem nézett vissza belőle tudat alatti látomásához hasonlóan.
Délelőtt végigtelefonálta az általa ismert kőműveseket, de egyikük sem vállalta a munkát rövid határidőn belül. Végül a szomszédhoz is becsengetett, bár nem sok reményt fűzött hozzá, hogy az ott élő idős asszonynak sok tapasztalata lenne ezen a téren. Terjengős eszmefuttatás után azonban az elhadart egy nevet, de telefonszám helyett csak azt tudta megmondani, hol lakik az illető. Ivan nem bízott ebben az ósdi közvetítési módban, így az ajánlott mesterben sem reménykedett különösebben, mégis elindult, és meglepetésére elsőre megtalálta. Egy ugyancsak idős ember nyitott ajtót, aki a gond ismertetését követően csak annyit kérdezett, mehet-e ebéd után. Ivan meglepődve bólintott.
Pontban fél egykor megjelent az öreg. Kissé hajlott háttal cipelte a kopott szerszámosládát, minden mozdulatában mintha szándékolt lassúság lett volna. Nem szólt sokat, hosszasan a repedést fürkészte. Ivan nyugtalanul figyelte, ahogy a rozsdás spatulával apránként kezdi lekaparni a falról a régi vakolatot. A karcoló hang minden egyes húzásnál az idegeibe mart. Jobbnak látta, ha kivonul a teraszra, de akkor megszólalt a mester.
– Itt lakott a Júlia néni. Neki nem volt baja ezzel a repedéssel – motyogta.
Ivan visszafordult, látszott rajta, hogy erősen töpreng valamin, majd azt válaszolta, hogy a külföldre költözött egykori tulajdonosok szerint a ház legalább tíz éve üresen állt előttük. Az öreg felvilágosította, hogy Júlia néni valóban régóta nincs már az élők sorában, ám egyszer régen megkérte őt, hogy meszelje át a szobáit, és már akkor is itt volt ez a repedés. Az öreglány viszont csak annyira utasította, hogy a lehető legkevesebb munkával fedje le. Nem számít, ha újra előjön, neki erre nincs több pénze.
Igencsak megeredt a nyelve az addig némának tűnő mesternek, és hosszan mesélni kezdett arról, mit látott akkoriban a házban. Tele volt mindenféle tárggyal, de nem úgy, mint egy lomtárban, ebben a káoszban volt valami rendszer, valami szép. Bekeretezett gobelinek lógtak a falakon a plafontól majdnem a padlóig, apró porcelánfigurák sorakoztak a polcokon, fényképek mindenhol, és egyszer még azt is megfigyelte, hogy az egyik szekrényben nem ruhák, hanem gondosan elrendezett iratok kaptak helyet.
Ivan gombócot érzett a torkában. Eszébe jutott az éjszakai álomban látott öregasszony arca. Talán ez a Júlia néni nézett rá? De gyorsan elhessegette a gondolatot, túl gyerekesnek tartotta. Az öreg is ismét szótlanságba burkolózott, majd négy óra körül felállt, és bejelentette, hogy végzett mára. Alig csinált mást a vakolat lefejtésén és némi vésésen kívül, sőt azt mondta, legalább még négy napig eltart a munkálat. Ivan belefáradt már az egészbe, bólintott, és kikísérte, csak az vigasztalta, hogy a többi kőműveshez képest töredékárat kér ez az aggastyán.
Az elkövetkező napokban Ivan már a munkahelyén töltötte a nap nagy részét, általában csak késő este ért haza. Az öreg hol egyedül dolgozott, hol Vera társaságát élvezte. A harmadik napon a nő telefonált Ivannak, és azt ajánlotta, jöjjön haza minél korábban, ha szeretne látni valami igazán bizarr dolgot. A mester a „mélyben” egy kémény üregére bukkant, ami megmagyarázta az állandóan kiújuló makacs repedést. Ám ennél is különösebb volt az, amivel „kibélelték” a lyukat. Ivant egy hatalmas poros zsák, mellette egy gyűrött fehér textilkupac fogadta a padlón. Nem akart hinni a szemének.
Nyitókép: Pixabay
