A síremléknél állok. Tavasszal és nyáron innen szinte mindennap rálátni a csatornára, a vízre, amely lassan viszi magával a fényt, az estét, a naplementét. Innen nézve a táj nyugodtnak tűnik, szinte időtlennek. Pedig ez a látvány maga is emberi alkotás: egy gondolat, egy terv, egy akarat eredménye.
A sírkő márványába vésett név nem csupán egy életet idéz meg, hanem egy korszakot is. Kissárosi Kiss Józsefét, aki idejét és tudását annak a vízi világnak a megteremtésére fordította, amely alapjaiban formálta át a Bácska arculatát. A Ferenc-csatorna nem egyszerű vízfolyás: olyan beavatkozás a természetbe, amely lehetővé tette, hogy a mocsaras vidéket művelhetővé és élhetővé alakítsák. Nem véletlen, hogy a kormány 2024 januárjában a verbászi síremléket kulturális műemlékké nyilvánította. Indoklásában hangsúlyozta: az emlékhely egy olyan személy előtt tiszteleg, aki tervezőként és kivitelezőként döntő szerepet játszott a Ferenc-csatorna megépítésében, és ezzel egész térségek sorsát alakította át.
Innen nézve különös súlya van annak, hogy mit ünneplünk április 18-án. A műemléki világnap nem csupán egy dátum a naptárban, hanem emlékeztető: az örökség nem magától marad fenn. Megőrzése mindig döntés kérdése.
A Kárpát-medencében, és benne itt, a mi vidékünkön is, az emlékek sűrű hálója vesz körül bennünket. Bács vára és a bácsi ferences templom is ide tartozik. Szabadka barokk, neogótikus és mindenekelőtt szecessziós arculatát számos meghatározó épület formálja, köztük a Jakab Dezső és Komor Marcell által tervezett Városháza. Délebbre a híres Sirmium romjai emlékeztetnek arra, hogy e táj már az ókorban is jelentős központ volt, míg Aracs román-gótikus bazilikájának magányosan álló romja ma is a táj fölé emelkedve idézi fel a keresztény középkor dicsőségét. Nándorfehérvár és Pétervárad erődje a történelem fordulópontjainak tanúi, Zimonyban a törökverő magyar hadvezér halálának helyén a Hunyadi-torony magasodik,Versecen pedig a város és a hegyen álló vártorony ma is szoros egységet alkot.
Ezek az épített emlékek nem elszigetelt jelenségek, hanem egy hosszú történeti folyamat részei. Lechner Ödön munkássága is ezt példázza: az általa tervezett épületek ma is meghatározzák Zombor, Nagybecskerek, Szabadka vagy Karlóca arculatát, még ha funkciójuk időközben meg is változott. Az épületek élnek tovább, alkalmazkodnak, új szerepet kapnak, miközben megőrzik formájukban a múlt egy darabját.
Hasonló módon Kiss József mérnöki és építészeti öröksége is tovább él. Munkássága nem merül ki a csatornában: számos bácskai régi épület, iskola és templom kötődik nevéhez. A szenttamási, a temerini római katolikus templom és plébániaépület, a kucorai görögkatolikus templom, de a temerini Szécsen-kastély is ennek az örökségnek a része.
Mindez azonban csak az egyik oldala a történetnek. Mert miközben számos emléket megőriztünk, legalább ennyit elveszítettünk. Napjainkban pedig mindehhez az is társul, hogy egyre több régi, stílusos épület eltűnik a városképek átalakulásával.
És nemcsak az épületek, hanem a köztéri emlékművek is hasonló sorsra jutottak a történelmi változások következtében. Ez a veszteség tette különösen indokolttá, hogy az elmúlt években egy olyan kutatómunka bontakozzon ki nálunk, amely éppen ezeknek a hiányoknak a feltárására vállalkozott. E sorok írója maga is részt vett abban a projektben, amelynek célja a lerombolt, eltávolított vagy eltűnt köztéri emlékművek összegyűjtése, dokumentálása és megőrzése az utókor számára.
A kutatások során sorra kerültek elő olyan történetek, amelyek egykor a közterek természetes részei voltak, ma azonban szinte teljesen kiesnek a köztudatból. Kiderült például, hogy a muzslyai Szűz Mária Szent Neve-templom előtt egykor Magyarország, sőt az egész Osztrák–Magyar Monarchia és első Erzsébet királyné emlékműve állt. Ma ennek már nyoma sincs.
Kevéssé ismert, hogy Verbász volt az első település a történelmi Délvidéken, ahol Petőfi Sándornak köztéri szobrot emeltek. 1899 nyarán, a költő halálának ötvenedik évfordulóján az óverbászi Erzsébet-ligetben avatták fel az emlékművet: obeliszkformájú talapzatán fehérmárvány-mellszobor állt. Néhány évtizeddel később eltűnt. A szobor az első világháború után nyomtalanul elveszett. Nem maradt utána sem tér, sem jel, csupán a tény, hogy volt.
Hasonló sorsra jutott Ada egyik legjelentősebb szülöttének, a nyelvész Szarvas Gábornak az emlékműve is. Az 1898-ban felállított mellszobor nemcsak egy tudós előtt tisztelgett, hanem a magyar nyelv ügyének is jelképe volt. Az első világháborút követően a szobrot ledöntötték, majd a Tisza partjára dobták. Később visszakerült ugyan a talapzatra, de már nem önmagaként: átalakították az új állam első uralkodójának szobrává, amely két évtizeddel később maga is ugyanarra a sorsra jutott: ledöntötték.
A lerombolt emlékművek történetei sokszor hasonló mintázatot követnek. A politikai és történelmi változások nyomán a korábbi korszakok jelképei feleslegessé, sőt nemkívánatossá váltak. Szobrokat döntöttek le, feliratokat távolítottak el, emlékhelyeket számoltak fel vagy alakítottak át. Előfordult, hogy egy-egy talapzatot újrahasznosítottak, új jelentéssel ruháztak fel, miközben az eredeti tartalom eltűnt.
A kutatómunka során nemcsak a hiány, hanem a töredékesség is szembetűnővé válik. Egy megmaradt kődarab, egy archív fénykép, egy levéltári bejegyzés vagy egy visszaemlékezés alapján rajzolódik ki egy-egy emlékmű sorsa. Ezekből a mozaikokból áll össze az a kép, amelyből megérthető, milyen gazdag volt egykor a köztereink világa.
Az is nyilvánvalóvá válik, hogy az eltűnés nem mindig végleges. Vannak emlékművek, amelyek időről időre visszatérnek a közbeszédbe, újraértelmeződnek, esetenként újra felállítják őket. Mások azonban csak a dokumentációkban és archívumokban élnek tovább. Nem a közterek részeként, hanem a kutatás tárgyaként. Ami eltűnik a térből, az idővel az élő emlékezetből is kikopik.
A múlt eltörlése soha nem marad következmények nélkül: mindig szegényebbé teszi azt a közösséget, amely hagyja. Ezért a műemlékek védelme nem a múltba fordulás, hanem a jövő iránti felelősség.
Nyitókép: Fülöp Zoltán felvétele
