Árnyékszedők

29. Szakadói mementó

Az elmocsarasodott tó vize még ma is a múlt ködében elhalt, egykor hatalmas fűzfa törzseivel, a megfeketedett csonkjaival burkolódzik némaságba. A fatörzs mellett ringatódzó csónak jelképesen: az egykor itt élők mentsvára volt. A Szakadó víztükréből égnek meredő fűzfa a halódó régi világ emlékképe. Története homályba vész, még 1876-ban kezdődött, midőn telepesek érkeztek arra a Gyurgyovának elnevezett ingoványos helyre, amelyből a székelyek 1883-as érkezése után sem sikerült rendes falut építeni. Hasztalan volt a próbálkozásuk. Utcáin nem a gátépítők lovas kordéi, szekerei poroztak, hanem leggyakrabban a Duna dühének, nyughatatlan áradásának vize csordogált rajta. Pocsolyák, semlyékek tükrében nézegethette magát a lakosság. A remények és csalódások földjén nehéz volt az élet.

A Szakadó 1888-ban keletkezett, amikor a Duna veszedelmesen kezdett megtelni, zúgása rémületet keltett, és amikor végül április 27-én átszakította a gátat, elárasztotta Gyurgyovát és a réti szántóföldeket is. Embernek és állatnak menekülni kellett, az életükért futottak a mindenüktől megfosztottak. Amikor a nap felkelt, a község határa egy–négy méteres vízben állott. Ahonnan a telepesek a töltés földjét a Duna mentéről hordták el lovas kordéikkal, a szakadás helyét az örvénylő víz úgy elmélyítette, hogy a helyén tó keletkezett. Amíg a töltés (gát) teljesen ki nem épült, a környék ártéri rész maradt, melyen szabadon ki-be járkált a Duna vize. Az elárasztott Gyurgyova körül kiosztott parcellákon a magának új lakhelyet kereső lakosság alig is termelhetett bármit a rendes gát megépítéséig.

30. János apó

Apai nagyapám emléke mélyen beivódik az emlékezetembe. Mint már említettem, 1944 nyarán Újvidékig eljárt munkáért, és Horthyvárán figyelmeztette a székelyeket az oroszok és a partizánok közeledésére. Ezt nem oly régen Kóka Rozáliától tudtam meg: a Bukovinai székelyek a történelem országútján című könyvében tette közzé Vetőné Pásztor Mária 2001-es vallomását, visszaemlékezését. Apó a partizánokra neheztelt, mert a magyarokat összeterelték és megalázták, a német lakossággal pedig igen kegyetlenek voltak: űzött vadként vadásztak rájuk. A környékbeli németet mind a beresztóci (Brestovac) malomnál kialakított lágerbe terelték, köztük sok magyart is. A németek javát kitelepítették, de sorsuk ismeretlen. A lágerben több mint két és fél ezer fogvatartott lehetett. Az ott elpusztultak száma: 335.

Az idő tájt a beresztóci német temetőt nemcsak meggyalázták, hanem teljességgel szét is verték. Kevepallóson, azaz Plosicon (Pločica) akkor még erős német közösség élt (a lakosság 40-45 százaléka), valamivel kevesebben voltak, mint a szerb szomszédjaik. Miután a faluból kiterelték őket, a Szent József nevét viselő templomukat előbb kifosztották, és a hatvanas években teljesen lerombolták, elbontották.