„Szeretem a sport objektivitását”

A sportújságírás világa különleges világ, amelynek a csodáit csak azok élhetik meg igazán, akik maguk is részesei, vallják a sportújságírók, akik bizonyos szempontból mindig is külön kasztot képviseltek a szakmán belül. Kívülállóként sokszor úgy tűnhet, rájuk más szabályok vonatkoznak, vagy éppenséggel semmilyenek nem vonatkoznak, holott a műfaj nagyon is szabályközpontú, jobbára objektív kritériumokra épülő, előírások tömkelegét felölelő rendszer. De vajon mennyire könnyű egy ilyen szigorúan felépített rendszerben nőként érvényesülni? Ha Erős Kincses Krisztina, a Magyar Szó sportrovatának és Sportvilág mellékletének szerkesztője példájából indulunk ki, akkor nagyon is az. Sőt, mindez teljesen természetes és magától értetődő. A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete Év Újságírója díjának idei kitüntetettjével az elismerés kapcsán beszélgettünk.

Azt tudjuk rólad, hogy több mint húsz éven át aktívan vízilabdáztál, éveken át a szerb női válogatott meghatározó tagja voltál, majd később játékvezetőként tevékenykedtél. Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a sportággal, és utána hogyan vált egyre meghatározóbbá az életedben?

– Kilencéves koromban jelezte az egyik idősebb vízilabdázó barátnőm, hogy Czabafy Elemér, azaz Öcsi bácsi vezetésével utánpótláscsapat indul a Zenta Vízilabdaklubban, ha van kedvem, esetleg próbáljam ki. Gyakorlatilag a Halászcsárdán nőttem fel, mindig is imádtam a vizet, az úszással már akkoriban sem volt különösebb gondom. Pingpongoztam ugyan, de a nyári szünetben nem volt edzés, ezért ráértem, sőt jól is jött, hogy kedvünkre medencézhettünk a lányokkal. Aztán ott ragadtam. Egész jó kis csapat verődött össze, igaz, később csak nagyon kevesen folytatták az akkor alakult gárdából. Egy maroknyian kitartottunk, a tartományi bajnokságban szerepeltünk a fiúkkal, majd néhány évvel később egy új, feltörekvő generáció csatlakozott hozzánk. Tóth László – Cila vezetésével egyre jobb eredményeket értünk el, néhányan meghatározó játékosokká váltunk a hazai színtéren, rendre lehetőséget kaptunk a szerb válogatottban. A középiskolás, majd az egyetemi éveim alatt fejlődött igazán sokat a csapatunk. A bajnokságban elért második helyezésünknek köszönhetően részt vettünk a LEN-kupában, játszottunk Olaszországban, tovább is jutottunk a második fordulóba. Mindeközben a fiúk is „szárnyaltak”, egyik évben megnyerték a II. ligát. Azt hiszem, ez volt a zentai vízilabdázás történetének aranykora. A mi generációnk számára még meghatározó volt a sport. Nyaranta egész délután a „feketében” voltunk, edzettünk, kártyáztunk, lábteniszeztünk, figyeltük a nagyobbakat. A mai gyerekek számára ez már elképzelhetetlen. Fájó, de Zentán már nem is igazán adottak hozzá a feltételek, a medencék állapotáról inkább ne beszéljünk, még én sem szívesen engedem oda a gyerekeimet, pedig ha valaki ragaszkodik a népkerti uszodához, akkor én egészen biztosan. Az aktív pályafutásom után egyenes út vezetett a játékvezetőséghez, sokak szerint nagyon jó érzékem van vagy volt hozzá. Sajnos ebbéli terveimről éppen az újságírás miatt kellett lemondanom, hiszen a Sportvilág vasárnap készül, a szabad szombatot pedig manapság már nem szívesen áldozom fel a családi élet rovására.

Ha visszatekintesz az akkori önmagadra, mi mindent kaptál a sporttól, milyen módon hatott a személyiséged fejlődésére mindaz, amit sportolóként megtapasztaltál?

– Hiszek a sport jellemformáló erejében. Kitartásra, céltudatosságra, elhivatottságra, lojalitásra nevel, ugyanakkor megtanít méltóságteljesen veszíteni is. Elismerni azt, ha a másik jobb, és felismerni, hogy mindig van hová fejlődni, mindig lehet újat tanulni. A csapatsportok egyébként is különlegesek ebből a szempontból. Jó közösséget formálni embert próbáló feladat. Le a kalappal Cila előtt, hogy neki akkortájt ez több fronton is sikerült, nem voltunk könnyű esetek, sem mi, sem a fiúk. De talán éppen ezért tanultunk meg könnyebben alkalmazkodni, csapatban dolgozni, kidolgozni a lelkünket egymásért. Hiszem, hogy ezt a nézetet többen kamatoztattuk később a nagybetűs életben is. Ugyanakkor kellett ehhez egy támogató családi háttér is, a szüleim mindig arra ösztönöztek, hogy a nehézségek ellenére is folytassam.
n Volt olyan időszak, amikor úgy érezted, hogy a sportolói karrier valódi perspektívát jelenthet majd számodra, vagy mindig is egyértelmű volt, hogy más területen is bizonyítanod kell az érvényesüléshez?
– Időnként a sportolói karrierem előtérbe került ugyan, de soha nem gondoltam arra, hogy egyszer majd azzal keresem a kenyeremet. Az újságírás előtt vagy inkább azzal párhuzamosan egy ideig edzőként tevékenykedtem ugyan a klubnál, de akkoriban már inkább a Magyar Szó felé kacsintgattam.

Egyébként mennyire egyenes út vezetett a medencéből a sportújságírásig, illetve a Magyar Szóig?

– Leginkább a véletlennek és Laták Istvánnak köszönhetem, hogy végül itt kötöttem ki, soha nem készültem erre a pályára. Halász-vadász-kutyás családban nőttem fel, a sport mellett többnyire ez határozta meg a gyermekkoromat. Főleg a kutyák. Állatorvos szerettem volna lenni, ám igyekeztek róla lebeszélni, végül sikerült is. A jogot választottam, Laták akkor kérdezte meg, lenne-e kedvem besegíteni a Sportvilágnál. Akkoriban még Újvidéken készült a 16 oldalas melléklet, a sportrovat állandó munkatársai mellett többen tudósítóként segítettük a munkát. Kiváló közegbe kerültem, nagyon sokat tanultam a kollégáktól. Később a sportrovatnak és a Tiszavidéknek is írtam. A 2010-es évek elején, amikor a cég nehéz anyagi helyzetbe került, volt néhány év szünet, majd 2016 végén jelezték, hogy Csordás Árpád nyugdíjba vonulását követően állandó munkatársként számítanának rám. Kivártam a lehetőséget, és nem bántam meg.

A sportújságírásban teljes mértében megtaláltad önmagad? Nincs benned olykor némi hiányérzet annak kapcsán, hogy a sport mellett esetleg más témákkal, más területekkel is szívesen foglalkoznál?

– Szeretem a sport objektivitását, az 1:0 holnapután is 1:0 lesz, bárki bárhogy magyarázza. Természetesen naiv lennék azt gondolni, hogy ezt nem járja át a politika és a pénz, hiszen az érdemi döntések, például egy-egy világverseny helyszínének kijelölése leginkább az előbbitől és a gazdasági helyzettől függ, az eredményeken azonban utólag csak nagyon ritkán változtat a befolyás. Ebből is látszik, hogy a politika nagyon távol áll tőlem, nem is szeretek belefolyni. Természetesen naponta követem az aktuális helyzetet, tájékozódom, viszont nem foglalkoztat különösebben, megtartom magamnak a véleményem. Emellett a sport az, ahol igazán feltalálom magam, ahol a tapasztalataimat igazán kamatoztathatom, ahol könnyen nyitott ajtókat találok. Amivel meg a sporton kívül foglalkoznék, arra a napilapunk éppen elegendő teret nyújt számomra.

A sportrovat vezetőjeként csaknem másfél éve folyamatosan több ember munkáját végzed egyszerre, ráadásul úgy, hogy mindeközben az olvasók semmit sem vesznek észre azokból a nehézségekből, amelyekkel nap mint nap szembe kell nézned. Mekkora erőfeszítéseket igényel mindez a részedről?

– Ahogyan korábban is említettem, a család és a saját mentális egészségem érdekében meg kellett húzni egy határt, a heti egy szabadnap érdekében ezt a játékvezetés bánta. Az utóbbi másfél évben rákényszerültem, hogy több sportág felé nyissak, aminek inkább pozitív, mint negatív hozadéka van. A nyolc évvel idősebb bátyám birkózott, kiskoromban rendszeresen kísértük edzőtáborba, versenyekre, a szőnyeg mellett cseperedtem, amíg a vízilabda be nem szippantott. Másfél évvel ezelőtt éppen a birkózást „örököltem” meg Latáktól. Mindig is büszke volt rá, hogy általa került vissza a sportág a Magyar Szó „vérkeringésébe”, ezt igyekszem legjobb tudásom szerint továbbvinni. Nem könnyű egyedül viselni a terhet, szerencsére van néhány sokoldalú tudósítónk – Bartha Áron, Vámos Arnold és Árpád, Kazi Zsolt, Losonc Ernő, Farkas Tibor –, akikre számíthatok, mellettük Tóth Tibor a Hét Naptól és Csordás Árpi is segíti a munkámat. Az elmúlt másfél év egyik legkellemesebb meglepetése éppen az ő nevéhez fűződik. Az év eleji, milánó–cortinai téli olimpia volt számomra az első ilyen esemény, nyolc és négy évvel ezelőtt is szülési szabadságon voltam éppen, amikor a téli olimpia zajlott, ezért Árpi felajánlotta, hogy bármiben segít. Az első nap után jött tőle az üzenet: „Ami pedig a mai újságot illeti, a Magyar Szónál sokkal nagyobb lapok is megirigyelhetik az olimpia tálalását. Nagyon szépen megcsináltad, le a kalappal.” Az ilyen visszajelzések nagyon sokat jelentenek számomra.

Az szükségmegoldásként alakult ki, vagy teljesen természetes állapotot jelent számodra, hogy ha kell, akkor taxiban, ha kell, akkor repülőtéren szerkesztesz, a sportcsarnokok, a stadionok meg az uszodák hangzavarára pedig már-már kényelmes környezetként tekintesz a munkavégzéshez?

– Szeretek utazni, ezeket nem teherként élem meg. Fárasztó ugyan, de mentálisan nagyon sokat adnak, és fel is töltenek. Hálás vagyok Zsemberi Jánosnak és a TSC-nek, hogy két éven át kísérhettem a csapatot, olyan helyeken és stadionokban járhattam, ahová egyébként valószínűleg nem juthatnék be. De ugyanez a helyzet a Magyar Szó vezetőségével és a különféle helyszíni tudósításokkal is, soha nem gördítettek akadályt az utamba, mindig támogatták az ilyen lehetőségeket és az elképzeléseimet. Örülök, hogy ott lehettem a 2017-es budapesti vizes világbajnokságon, mind a három belgrádi vízilabda-Európa-bajnokságon vagy éppen a fedett pályás atlétika-Eb-n. Írtam és szerkesztettem már Kazahsztánból, Belgiumból, repülőtérről, taxiból, sőt egy vízilabdakapun ülve a parton is, miközben a belgrádi Tašmajdan Sportközpontot szó szerint elmosta az eső.

Ezt a tempót és ezt az életformát mennyire nehéz összeegyeztetni a családdal úgy, hogy mindkét helyen jelen légy, és mindkét helyen maximálisan ki tudj teljesedni?

– A gyerekek egyre nagyobbak, így egyre könnyebb. Szerencsére a férjem mindenben támogat, és segít, ahol és amikor csak tud. Mellette anyukám a legnagyobb támaszom, aki nélkül mindez nem sikerülne. Végtelenül hálás vagyok nekik.

Hogyan élted meg, hogy a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete idén neked ítélte oda az Év Újságírója díjat, illetve mit jelent számodra ez az elismerés?

– Jól titkolták a kollégák, nagyon meglepődtem és meghatódtam, amikor Homolya Horváth Ágnes közölte, hogy idén engem ért ez a megtiszteltetés. Nagyon jólesik, hogy szakmailag is elismerik a munkámat. A díjátadót megelőzően egy kedves kollégámnak éppen megjegyeztem, korábban azt hittem, ilyen díjakat csak az idősebb újságírók kaphatnak, remélem, ez nem azt jelenti, hogy megöregedtem! Bár néhány nap múlva leszek negyven, úgyhogy akár ez is benne lehet a pakliban… Megnyugtatott, hogy ne aggódjak, a szakmaiság (is) mellettem szólt. Büszke vagyok rá, hogy éppen akkor vehettem át az Év Újságírója díjat, amikor a VMÚE Piszár Józsefet, lapunk legendás sportújságíróját Életműdíjjal tüntette ki. Azt hiszem, ez hűen tükrözi a Magyar Szó sportrovatának sok évtizedre visszanyúló színvonalát. Remélem, ez a továbbiakban is így lesz, mindenképp ezen fogok dolgozni.

A családod, a gyermekeid büszkék rád? Elképzelhetőnek tartod, hogy ezentúl valamivel elnézőbbek lesznek veled szemben a munkával töltött esték meg hétvégék miatt?

– Azt mondják, büszkék, én pedig hiszek nekik. Olivér négyéves, ő még nem panaszkodik különösebben. Flóra viszont már nyolcéves, minden lében kanál, aktív kislány. Sokoldalú, sok programmal és elfoglaltsággal, ő már nehezményezi, ha egy-egy kézilabdameccsét, fellépését ki kell hagynom, de igyekszem ellensúlyozni az elmulasztott alkalmakat, és ott lenni minden fontosabb eseményen. Örülnék, ha a gyerekeim is megragadnának egy-egy sportágnál, és legalább annyit kapnának a sporttól, mint én.