Suhanás. A tudat előtt elrohannak semmiből jövő és semmibe tartó történetdarabkák. Színes, szilánkos valóság-mozaikok. És nem állnak össze egésszé a részletek, a látszólagos egységnek nincs értelme, a kép töredezett. A bizonytalanság mélyre ivódik, és szétfeszíti az elmét, lebegővé teszi a létezést, súlytalanná az életet. Zuhanás.
Állandó zuhanásban a szellem. Végül elég lesz, ha csak a működés marad. A gépezet olyan-amilyen mozgásban maradása. Technikai kérdés, semmi több. Nincs más érdemleges szempont a jövőre nézve. A szabadság elmejáték, a rabság erővel kikényszerített átértelmezése, a képzelet és szeretet lehetőségeinek jótékony megtagadása. Kellemes lélektelenítés.
Üresedő lelkek. Minden mindig mozgásban. A folyamatos változás, a tér és idő biztonsága viszonylagossá válik, s az esetlegesség feloldja a kötődést tájhoz, természethez, élőhöz és élettelenhez. Az erkölcs is így hullik szét. Törvénnyé válik a gyökerekig hatoló bizonytalanság, más kapaszkodó híján ebben talál fogódzót a riadtság. Milyen jó, hogy semmi sem biztos.
*
Az utóbbi időben gyakran beszélgetünk az egyik legjobb barátommal a lenyugvó nap csodálása közben. Ő mesélt nekem az újra meg újra visszatérő álmairól. Jobban mondva rémálmairól. Az álmok mindig ugyanúgy zajlottak le. Egy zilált hánykolódással töltött éjszakán egyszer csak fénysebességgel – vagy gyorsabban – száguldva eljutott egy másik világba.
Ez talán nem is csoda, hiszen ő az a barátom, akivel bátran tudok beszélgetni idegen világok létezésének lehetőségéről. Arról, hogy milyen hatalmas a mindenség, ezért bizonyos – legalábbis az abbéli hitünk –, hogy az univerzum nyüzsög az élettől, hogy máshol számos más életforma virágozhat, amelyek talán fejlettebbek a miénknél…
Amikor idáig érkezünk a fejtegetésben, magától értetődő módon sosem a technikai fejlettségre gondolunk. Ezt már nem is kell külön megjegyeznünk magunknak. Ez az a külön bejáratú gondolkodásmódunk, amelyben a szintlépést természetszerűen szellemi-lelki vonatkozásban értjük, aminek csak mintegy járulékos hozadéka lehet a technikai előrelépés is. A tudat, a tudat… Mindennél jobb megoldás lehet a téridő beláthatatlan szakadékainak áthidalására, ábrándozunk. Mintha az univerzum nem engedné, hogy az emberiség jelenlegi állapotában belelásson tágasságába és titkaiba.
Visszatérve a barátom rémálmaihoz. Mindig ugyanúgy zajlottak le. A téridő szakadásán, egy féreglyukon át – talán milliárdnyi fényéveket – utazva egyszer csak egy másik bolygón találta magát, amely nagyon hasonlított a Földre, de alapvetően különbözött saját bolygónktól. Amikor ehhez a részhez ért, homályos magyarázkodás kezdődött azt illetően, hogy honnan is tudta ezt ennyire bizonyosan. Merthogy elmondása szerint mindig átjárta az érzés, hogy máshol van, hiába voltak ismerősek a folyók és tavak, erdők és rétek, utak és városok, és hiába néztek ki ugyanúgy azok az emberek abban a világban, mint a miénkben.
A különbség tudata, mint mondta, mégis jelen volt benne sziklaszilárdan. Az álombeli másik bolygón töltött ideje alatt ugyanis végig tudta, hogy üres életet lát, mintha csak színfalak közé került volna… Járt-kelt mindenfelé, gondolkodnia sem kellett, merre menjen, magától vitte a lába, megfigyelhette annak a világnak, működésének kisebb-nagyobb részleteit. A többi ember látszólag ugyanúgy élt, ahogyan saját világában, de a barátom tudta, hogy mégis máshol van. Mert ebben a világban nem volt barátság, szerelem és együttérzés, nem volt emlékezet és történelem, sem művészet, ahogyan magát a szépség fogalmát sem ismerték. Minden működött, de üres volt, ahogyan üresen néztek maguk elé a maszkszerűen kifejezéstelen arcú emberek.
S volt még valami állandó. Minden egyes álomban rohamosan besötétedett, annak az éjszakának pedig nem volt vége, s minden álom ugyanúgy zárult: estére egy házba ment aludni, ahol csak feküdt, hánykolódott az ágyon, s az az ágy hirtelen a saját ágya lett, a kinti világ pedig saját világa – s akkor hirtelen felriadt, hogy mindez csak álom volt…
Nyitókép: Pixabay
