A képregény műfaja a reneszánszát éli. Népszerű volt ugyan már több mint fél évszázada is, de akkor még a ponyva kategóriájába sorolták. Olcsó újságpapírra nyomták, esetleg színes borítóval, olcsón árulták, minden vasúti és buszpályaudvaron gazdag kínálat várta az utazni szándékozókat, mert kellemesen el lehetett vele ütni az időt. Az utazók mellett főleg azok olvasták, akik nem rajongtak a könyvekért, kevés szóból, a rajzok segítségével is megértették a történetet. Emellett olyan foglalkozást űzők is kedvelték, akiknek munka közben akadt néhány üres percük – például az éjszakai műszakban dolgozó pékek addig forgatták a lapokat, amíg a kemencében sült a kenyér, és az sem volt baj, ha nem jegyezték meg, hol is álltak meg a történetben.
A kilencedik művészeti ágnak is nevezett műfaj magyar elnevezése némileg problémás, ugyanis ezeket a kiadványokat rajzolók készítették, noha a rajzot is képnek tekintjük, ha azt vizuális alkotásként értelmezzük. Nem igazán szerencsés a szerb crtani roman (rajzolt regény) elnevezés sem, mert a kiadványok nem mindig tekinthetők regénynek, olykor csupán epizódok, sőt akár mindössze egy tréfás gondolat rajzban megjelenítése. Persze voltak úgynevezett fotóregények is, amelyekben a rajzokat fényképek helyettesítették, de ezek a publikációk tartalmukkal és kivitelezésükkel egyaránt a ponyva legalján helyezkedtek el, távol álltak a kilencedik művészettől, mint a turbofolk a zenétől, gyorsan fel is hagytak gyártásukkal. Az egykori Jugoszláviában jelentős kultusza volt a képregényeknek, miként az úgyszintén újságpapírra nyomott szöveges vadnyugati, szerelmi és erotikus történetnek meg a krimiknek. Magyarországon a kultúrpolitika ponyvának tekintette ezt a fajta irodalmat – mondhatjuk, teljes joggal –, és sikeresen vissza is szorította. Az aljával sajnos a fölét is kidobták, így például kultikus alkotások is évtizedes késéssel kerültek be az országba.
Ma már másként kezelik a képregényeket, igaz, a mostanság kiadott, vizuálisan elbeszélt, szövegfelhőkkel kísért alkotások messze mások a korábbiakhoz képest. Ha kissé megkapargatjuk a témát, kiderül, hogy a vizuális-epikai műfaj gyökerei a középkorig nyúlnak vissza, de előképük már az ókorban is kimutatható – mára elnyerte a „kilencedik művészet” elnevezést. A szövegkönyvet, vagyis a narrációt és a párbeszédeket avatott irodalmárok jegyzik, az illusztrációkat elismert képzőművészek készítik, a nyomdai kivitelezés pedig nem ritkán a luxus kategóriájába tartozik. A mai képregény nem olcsó, ám nem megfizethetetlen.
Ilyen Joe Hill és Gabriel Rodriguez közös munkája, a Kulcs a zárját, aminek itt tárgyalt két kötete (a harmadikat nem sikerült beszereznem) hatszáznál több nagy méretű, színes táblát tartalmaz, kemény borítójukkal tekintélyes súlyt nyomnak, ezeket a köteteket már nem lehet utazás közben olvasni, sőt, a könyvespolc egyensúlyát is veszélyeztetik.
Joe Hill Stephen King, a „horrorkirály” egyik fia, aki fivérével ellentétben azért nem tartotta meg családnevét, hogy befolyásolás nélkül alakíthassa irodalmi pályafutását, noha műfajilag apja nyomdokain jár. Olyan számottevő regényeket adott olvasói kezébe, mint a Spóra, a Fekete telefon, a NOS4A2, A szív alakú doboz[1], a Furcsa időjárás (ez ugyan novelláskötet) stb. Gabriel Rodriguez pedig képregényalkotó, aki már korábbról együttműködött Joe Hill-lel, és a hírnevét éppen a Kulcs a zárját rajzaival teremtette meg. Hill is jól járt a képregény irányába tett kalandjával, három jelentős irodalmi díjat is bezsebelt vele, kettőt a fantasy[2] műfajának kategóriájában, egyet pedig a képregények amerikai jutalmának 32 kategóriájának egyikében – ez a munkája hozta meg számára igazán a népszerűséget. Ráadásul a Netflix amerikai médiaszolgáltató és produkciós vállalat megvásárolta a képregény megfilmesítési jogát, és a sorozat mindmáig az egyik legsötétebb produkciója. Horror a javából.
A képregényt szerencsére nem lehet elmesélni, ahhoz, hogy élvezhessük, mindenképpen kézbe kell vennünk, lapoznunk, néznünk és olvasnunk – mint egyébként minden könyv formájú irodalmi alkotást. Ehhez ízelítőként, kedvcsinálóként elmondok néhány dolgot. Kezdem a címnél. Eredetiben Locke & Key. Magyarul: Zár a kulcsát, nagyon helyesen, az angol cím is erre utal. Csakhogy a zár neve angolul lock, nem pedig Locke, ami ez esetben egy család vezetékneve. A címadó família egy tragédia után visszaköltözik őseik birtokára, a massachusettsi Lovecraftba. Újabb játék a nevekkel, hiszen a település Howard Philips Lovecraft (1890–1937), a hátborzongató irodalom atyjának nevét viseli, egyáltalán nem véletlenül. Joggal utal vele vissza a szerző a kiemelkedő horroríróra. A családi házban ugyanis hemzsegnek a valóságon túli, elképesztő és nem kevésbé rémületes dolgok, lények, teremtmények. Ezek akkor mutatkoznak meg, ha a megfelelő kulccsal kinyitják a megfelelő zárat, és kitárják az ajtót. Bejáratból, zárból és kulcsból viszont kimeríthetetlen mennyiségben találnak az ódon épületben a család gyermekei, a három fivér[3], akik a borzalmakkal szembesülve végül kénytelenek rájönni, hogy a kastélyszerű épület alatt egy gyűlölettől és gonoszságtól fortyogó lény egzisztál, és csak arra vár, hogy a megfelelő zár megnyitása után kitáruljanak az őt elrejtő kapu szárnyai. Az első kötet történetvezetése olyan mélyre jut a rettenetben, hogy szinte valószínűtlennek tűnik a folytathatósága. Joe Hill viszont megcsinálja. A három Locke fivérnek meg kell küzdenie serdülőkoruk problémáival, alkoholista anyjuk állapotával, a Kulcsház gonosz rejtelmeivel, családjuk múltjának folyományaival, és nem utolsósorban a valóság és a valóságon túli között húzódó határ átlépésének következményeivel. A második kötetben a rajzoló Rodriguez is túlszárnyalja korábbi önmagát, olykor fotorealisztikus az ábrázolása, máskor egész oldalra nagyít ki gesztusokat – tökéletes összhangban a szövegíróval. Elhagyja a képregény klasszikus, az első kötetben még alkalmazott elemét, a zajokat és hangokat megidéző, hangutánzó betűsorokat, helyettük bevezeti a kép a képben technikát, olykor képkockák sorát helyezi el a festett háttérben, máskor kollázsszerűen helyezi el különös keretbe helyezett rajzait, ritkábban fehéren hagyja a hátteret, még ritkábban a fehér hátteret nem színes rajzzal, hanem szürke-ezüstös kontúrokkal megrajzolt figurákkal tölti ki. Teljes oldalas rajzai kivétel nélkül festményhatásúak. A szövegíró mellett kétségtelenül az illusztrátor érdeme is, hogy az első kötetet a megjelenését követő 24 óra alatt szétkapkodták a kilencedik művészet rajongói.
A képregény mindkét kötete két-két ciklusban 6-6 izgalmas epizódot tartalmaz.
[1] Ezekkel mind foglalkozunk még ebben a rovatban
[2] Ezt a brit írók adományozzák a fantasztikus, csodás, varázslatos elemekkel dúsított fantasztikus alkotások szerzőinek. A fantasy nem azonos a tudományos-fantasztikus irodalommal
[3] A gyerekek szerepeltetése családi örökség lehet Kingéknél, az apuka is szívesen helyezett gyerekeket és serdülőket rémtörténeteinek középpontjába
