Irodalom

Mint egy monstrancia, tükröm arany keretben, ólom fény mögött őrzi féltett emlékeimet, őseim árnyát, a mestergerenda fölé tett dohányt, bibliát, kártyát.

Öregapát mindenki „kedezte”. Természetesen az élete párja is.

Kellemes ez a vadászház a hegytetőn, így december tájékán, a fal mellett húzódó asztalokon mindenféle pogácsák és kiflik, sültek, kalácsok, jóféle pálinka, gőzölgő forralt bor, a társaság csoportokba verődve, néhányan a terem közepén meleget ontó kemencéhez támaszkodva beszélgetnek. Ez már a második nap.

Amint fölnyitom a doboztetőt – valamilyen természetes elvárásnak eleget téve –, értékük szerint csoportosítani kezdem a képeket. Gondolkodni nem kell az értékrend fölállításán, hiszen vannak a rámázottak, amelyek eleve az első kategóriába sorolandók, hiszen annak idején fénykép sem készült naponta, nemhogy keretre is fussa, bár – a doboz tartalmát mérlegelve – a gyakoriságuk majdhogynem egybeesett: élet- vagy sorsfordító alkalmakkor egyikre is, másikra is összekaparták a pénzt.

Talán most sem sikerül rövid mondatokba foglalni gondolataim. Általában nem sikerül, még ha törekszem is rá.

Február volt. Hó nélküli, sáros, lucskos február.