Február volt. Hó nélküli, sáros, lucskos február. Esteledett, amikor hazaért. Egész úton valami kimondhatatlan bajsejtelem gyötörte. Nem tudta, nem merte magának sem bevallani, mi lehet az, csak érezte a súlyát. Már máskor is érzett ilyet, akkor, amikor egy-egy rokona vagy a szomszédok közül halt meg valaki – érezte a halál jelenlétét, tudta, hogy valakivel ismét kevesebb lett…
Megpróbált másra gondolni, a barátnőjével töltött órákra, arra, mikor láthatja újra, de az sehogyan sem sikerült neki. Ez a valami ott táncolt az idegeiben, egyre csak fokozódott, s kapujukon belépve tudta már, hogy nincs, hogy nem lehet másképp, bekövetkezett az, amire már hónapok óta készült, amitől hónapok óta rettegett, és talán – várt is. Igen, várt is, hogy vége legyen a szenvedésnek, a rettegésnek… Anyja nyakába borult, és elcsukló hangon, könnyek között csak ennyit tudott mondani:
– Meghalt… – s ölelte, szorította fiát, mintha tőle várna segítséget, vigaszt és erőt az elkövetkező órákra, napokra.
Ő nem szólt semmit, a torkában föl-fölinduló kétségbeeséssel küszködve lépett be a kis szobába. Öreganyja ágyában feküdt, hideg, viaszos színű arccal, csontig lesoványodva és talán még ráncosabban, mint ahogy utoljára látta: a rákkal való küzdelem még vékonyabbá, szinte átlátszóvá tette kezét, mely bütykösen, egy nyolcvannégy éves, szenvedéssel és munkával kitöltött élet minden nyomát magán viselve, paplana fölött összekulcsolva, utolsó és örök imájára készen pihent.
Csak állt az ágy mellett sután. Üresnek, meglopottnak érezte magát. Fájt neki, hogy nem az igazi nagyanyja volt, hanem csak egy néhai cseléd, akit ő jobban szeretett, mintha igazi lett volna, fájt neki, hogy az utolsó napokban félt bemenni hozzá – hangja egészen megváltozott, mély volt és recsegő, s ő egyszerűen képtelen volt leküzdeni gyávaságát. Fájt neki, hogy nincs már, akit biztasson az életre, hogy „Ha melegebbek lesznek, meglátja, maga is mindjárt meggyógyul!”. Fájt neki, hogy nincs, akinek gyermekkora kedvenc könyvei közül válogasson, vidámakat, könnyen érthetőket, melyek feledtetni tudják a bajt, s nincs már, akivel, a könyvek elolvasása után elbeszélgethessen Ábel, vagy éppen gróf Benyovszky Móric kalandjairól, s hogy együtt jót nevessenek csalafintaságaikon. Fájt neki, hogy nincs már, aki nyárutókon őszibarackot vegyen neki, s azt a langyos délutánokon, kissámlira ülve, együtt hámozzák, egyék… Egész testében remegett, zokogott. Öccse könnyekkel hangjában kérdezte tőle:
– Miért sírsz?
– Hagyjál, jó? – s ezzel, hogy megszólalt, még fájdalmasabbnak érzett mindent.
A kisebbik fiú egy darabig még álldogált mellette, aztán, mivel látta, segíteni úgysem tud, és mit és hogyan is lehetett volna segíteni, magára hagyta.
Ahogy a feje tisztult, s könnyei sem hullottak már annyira, Gilgames sorai jutottak eszébe:
„Ember-e még, mondd, a halott is? Ugye, hogy nem. Ő már nem ember!
Alvóhoz hasonlít, de mégsem! Aki meghalt, nem álmodik már!
Szoborhoz hasonlít, de mégsem! Holt kő az, de nem is volt élő!
A halál mindenhez hasonlít, de nem azonos semmivel sem!”
***
A halottat lemosták, ünneplőruhát adtak rá, fejére a templombajáró kendőjét kötötték, és a padlóra fektették, hogy majd szépen feküdjön a koporsóban. Bokáját pertlivel összekötötték, feje mellé kétoldalt gyertyát állítottak. Ekkorra a szomszéd és utcabeli öregasszonyok összegyűltek, ki-ki magában elmondott egy miatyánkot, majd közös, halottsirató imájukba fogtak. Egy-egy sóhaj szakadt föl a mellükből, ha magukat vélték a padlón feküdni, felkötött állal és összekötött bokával.
…Másnap reggelre a kis szoba a sok ajtónyitogatástól egészen kihűlt. Mielőtt anyjával a postára indult volna, megborzadva látta, hogy a padlón fekvő arcán a padló réseiből előbújt hangyák mászkálnak.
A postáról, ahol néhány sürgönyt adtak föl a rokonoknak, a községházára, majd a temetőcsőszhöz mentek. Az megmutatta a koporsót és a papír szemfödelet, azt, amelyik a szociális gondozottaknak jár, majd megígérte, még a délelőtt folyamán elmegy érte a halottszállító kocsi. A már akkor félig részeg sírásóval is megegyeztek. Ezután csak a paphoz kellett elmenni. Ott is gyorsan végeztek, hisz már napokkal előbb meggyónt, megáldozott, fölvette az utolsó kenetet. A temetést másnap délelőttre tűzték ki…
A pap elkezdte a szertartást. Búcsúztató nem volt, helyette a föltámadásról énekelt borízű hangján a nagy, vörös orrú, szőrös fülcimpájú kántor. Ő már nem hallott semmit. Újra ömlöttek a könnyei, de most némán, hangtalanul sírt. Már nem a halottat siratta – megértette: az élet velejárója a halál, minden, ami megszületett, egyszer meg is hal, mindennek, aminek kezdete van, annak van vége is. Az élethez éppúgy hozzátartozik a halál is, mint ahogy a születés, s mivel ő teljes életet akart élni, elfogadta – nem a halottat, az élőket siratta, az élők miatt sírt. Fájt neki az egész komédia, a hamis könnyek, az ál-fájdalmas arcok, a hazugul kimondott „Istenem, szegény de sokat szenvedett!”, az igaztalanul sajnálkozó „Talán így már jobb is neki!”-k, a koporsóban a halott helyett magukat előre elsiratók. Fájt neki, hogy az emberek a halált sem tisztelik, hogy az egész élet egy rohadt, ocsmány, undorító, visszataszító komédia… mellette unokanővére, akit nagyon szeretett, megszorította a karját.
A koporsószögek beverésére ocsúdott föl. Előbb a koszorúkat, a virágokat, majd a koporsót is kivitték az ütött-kopott halottasházból. Az épület előtt bátyja vett hangosan is végbúcsút a halottól, majd az élőköz fordulva próbálta őket megvigasztalni Szent Pál szavaival, miszerint a jó keresztényeket nem szabad a Halál hatalmának letörnie, hisz a halállal kezdődik az új élet. Ő fájdalmában ordítani szeretett volna – de mi van ezzel az élettel, miért hazudjuk ezt az életünket?!
A menet elindult a halottaskocsi után a temető másik végében kiásott sírhoz. Miután a pap elmondta a szertartás utolsó imáit is, köteleken leengedték a koporsót. Födeléhez tompán csapódott az első lapát föld, majd a többi…
A sír még félig sem volt betemetve, mikor apja odaszólt neki, menjen haza, előre, és nyissa ki a kaput, hogy a rokonság meg a pap, akiket szívesen látnak egy kis meleg kalácsra, be tudjanak menni, ne kelljen nekik kinn, a hidegben várakozniuk.
***
Úgy érezte, nem bírja tovább, s mikor egyik is, másik is unszolni kezdte:
– Ugyan, vegyél már te is, egyél egy kicsit! – keze ökölbe szorult, és fölállt az asztaltól.
– Te jó Isten! Még meddig, még meddig tart ez? Hát kik ezek? Mik ezek? – szakadt ki belőle a – gondolat, s a kis, hideg szobába ment, ahol tegnap még halott öreganyja a padlón kiterítve feküdt, álla a templombajáró kendővel felkötve, bokája pertlivel átkötve, s arcán hangyák mászkáltak.
