A Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület a hétvégén a temerini táncházmozgalom három évtizedes fennállását ünnepelte, s ez késztetett arra, hogy papírra vessem néhány, talán közérdekű, emlékemet.
Táncház létrehozásának gondolata Temerinben tulajdonképpen több fiatal agyában is megszületett, kezdetben egymástól függetlenül, később azonban már egyfajta együtt gondolkodás jegyében. Benne volt ebben az akkorra éppen kiüresedő nyugati zenei irányzatoktól való megcsömörlés érzése éppúgy, mint a hitelesség keresése, a zenei anyanyelvünk és táncaink autentikus rétegei iránti érdeklődés, összefüggésben a nemzeti és kisebbségi identitáskereséssel. Az érdeklődést fokozta, hogy ekkorra már nem lehetett teljesen elfojtani az új zenei törekvéseket Magyarországon sem. A Kolinda, a Vízöntő, a Halmos–Sebő páros, majd később a Sebő Együttes felvételei, rádiószereplései, első lemezei hozzánk is eljutottak – ebben leginkább Móricz Károly játszott erjesztő szerepet, aki a free jazz, majd az akkor még újdonságnak számító világzene felől talált rá a magyar és a balkáni archaikus kifejezési formákra, hiszen Németországban olyan új felfogású magyar (s később egyéb) népzenei felvételekhez is hozzájutott, amelyekről és melyeket akkoriban még csak a vájtfülűek hallottak.
Emlékezetem szerint az ötlet, hogy szervezzünk Temerinben táncházat, „intézményes” formában legelőször 1979 februárjában vetődött fel a Művelődési Körben. A megvalósuláshoz azonban legelőször új szellemben játszó zenekarra lett volna szükség. Hát hamarjában összetoboroztunk egy cirokbandát azokból, akiket zeneileg akkoriban hadra foghatóknak gondoltunk. Móricz Károly, Hajdú Ferenc, Hegedűs Ágnes, Vecsera Imre, Gyuráki Imre, Péter Sándor alkotta az első bandát, egyik citeráját pengette, a másik hegedűjét cincogtatta, a harmadik furuglán és kavalon kavart pentatón forgószeleket, miközben Pedró a térdétől a feje búbjáig két alumíniumkanállal mokányan verte a ritmust – emlékszem, szükség lett volna egy nagy kanászustorra is, durrogtatás céljából egy moldvai csángó héjsza (újévi köszöntő) recitatív előadása során. Próbák közben be-benézett hozzánk Matuska Ferenc keramikus, de vele hamarosan komoly esztétikai nézeteltérésbe bonyolódtunk, mert furton-furt operettrészletek beiktatásának ötletével állt elő a Mágnás Miskából. Többheti próbára járás után aztán a táncház ötlete dugába dőlt, hiszen mind hangszerismeret, mind zenei ízlés és játékstílus tekintetében túl nagy volt a szakadék a csapat tagjai között, meg aztán a lustító nyári kánikula sem a kitartó munkának kedvezett.
A következő kísérletre több mint két évet kellett várni, és a kezdeményezés onnan jött, ahonnan senki sem várta. Az asztaliteniszklub ifjai két, mindössze tenyérnyi plakáton tették közhírré, hogy 1981. április 18-án táncház lesz az egykori Kohanecz-kocsma nagytermében. Amikor a helyszínre érkeztem, már legalább hatvan–hetven fiatal (köztük jó néhány akkori és régebbi tanítványom) nyüzsgött a teremben, kevesen táncoltak, mások énekeltek, legtöbbjük viszont a lemezről engedett zene hangulatának, ritmusának engedte át magát. A szervezésben oroszlánrészt vállalt Szalai Nándor, aki élt-halt a magyar népzene és néptánc korszerű interpretálásáért, és Hering István – vele volt alkalmam régi temerini táncokat is gyűjteni Pásztor Pali bácsitól a Telepben. Visszatérve az első táncházra, ekkor még nem volt élő zene, de eleven hangulat és élni akarás annál inkább. Meg persze némi hatósági háttérzörej, mert ahogy akkoriban mesélték, két nappal később behívatták a klub vezetőjét a rendőrségre, szerencsére minden komolyabb következmény nélkül.
A politikusok magatartása táncházügyben mindvégig ambivalens volt. Egyesek diszkréten támogatták, mások meg dohogtak ellene. Mégis, a Szirmai művelődési egyesületnek hamarosan megengedték, hogy kéthetenként táncot szervezzen az ifjúsági otthonban, de az állambiztonsági szervek gyanakvó szemekkel figyeltek minden apró rezdülésre. A bizalmatlanságot jellemzi, hogy 1984-ben, az utolsó pillanatban – úgy, hogy a népszerű együttes már a helyszínen volt – helyi politikusok megtiltották a debreceni Karikás Együttes fellépését. A kiszabadult szellemet azonban már nehéz lett volna feltűnés nélkül visszagyömöszölni a palackba. Némi hezitálás után az Első Helyi Közösség vállalta, hogy tartósan helyet biztosít népzene és néptánc helyi és vidéki rajongóinak. A temerini táncház egyre népszerűbb zenekara, a Hívogató (Miklós Nándor, Fábri Géza, Fábri Béla, Hajdú Ferenc, Szűcs Sándor, Móricz Károly), mind több fiatalt csábított Temerinbe Újvidéktől Szabadkáig, Adától Topolyáig. Értékét, fontosságát megnövelte, hogy évekig ez volt az egyetlen hasonló rendezvény az egész Délvidéken. A tánctanítást évekig Lackó Illés vezette, csekély ellenszolgáltatás fejében Szabadkáról járt le hozzánk, a déli végekre, és szellemes, közvetlen stílusával igen gyorsan nagy népszerűségre tett szert. Akárcsak a Hívogató Együttes, amely itt csiszolódott össze igazi csapattá, és amely a Kárpát-medence bármely szegletében megállta volna a helyét, s egy idő után minőségben bármely budapesti zenekarral felvehette volna – és fel is vette – a versenyt. Ki tudja, ez a szédületesen induló emelkedés hol állt volna meg, ha a táncházat és állandó zenekarát is szét nem zilálja a kilencvenes évek háborúzása következtében elharapózó általános veszélyérzet és reménytelenség! S akkor a többi kiváló zenészről és együttesről, akik vendégként megfordultak a temerini táncházban (hamarjában csak Borsi Ferire vagy a Batyu Együttesre gondoljunk), még nem is szóltam. De először a temerini táncház rendezvényein csillogtatta meg később kiteljesedő műsorvezetői és népzene-pedagógusi erényeit az akkoriban még csak középiskolás Tóth Gabriella, s a kölyökként bravúros néptáncfigurákat bemutató Lukács Imrére is ekkor figyeltünk fel.
Persze néhány helyi és tartományi pártvezetőnek már a nyolcvanas években erősen kezdte sérteni a fülét a „táncház” kifejezés önmagában is. Gyanúoknak az is elégnek bizonyult, hogy e fogalmat szerbül nem lehetett pontosan visszaadni, hiszen maga a dolog speciálisan magyar kulturális jelenség volt, s ezen az sem segített, ha olykor egy-egy bátrabb, a népzene vagy a magyar lányok iránt érdeklődő szerb fiú is bemerészkedett a táncterembe. A hivatalosságok tehát holmiféle magyar nacionalizmusra gyanakodtak, a belügy megbízott munkatársa egyébként is egyre többet sürgölődött a Szirmai Művelődési Egyesület tájékán. Talán ezzel volt összefüggésben, hogy hamarosan át kellett keresztelni a rendezvényt. Ha jól emlékszem, Hegedűs Ágnes javasolta, hogy nevezzük eztán Folk-klubnak, hiszen ez olyan jól hangzó, semleges, kozmopolita elnevezés. A névváltoztatásra hivatkozva – volt ebben némi ravaszság – tágítottuk a tevékenységi kört: a gyermek- és felnőtt táncház közötti zenei „holt időt” ismert értelmiségiek, írók, történészek, néprajzkutatók számára tartottuk fenn (Németh Istvántól Bada Dadáig, Mészáros Sándortól Bodor Anikóig, az Új Symposiontól Burány Béláig), így szélesítve és talán mélyítve is a táncos lábú fiatalság nemzeti és általános társadalmi önismeretét.
Moderátorként ezeket a beszélgetéseket, vitákat gyakran vezethettem, s most, harminc év után, hálás vagyok a sorsnak mindezért.
