Hogy ne kelljen naponta autóbuszoznom Zentára, a télen Gyurához költöztem.
Amint leesett az első hó, a buszok szinte menetrendszerűen váltak rendszertelenné. Nem ritkán, minden külön értesítés, bármiféle indoklás, magyarázat és természetesen elnézéskérés nélkül, egyszerűen ki is maradozott egy-egy járat.
Amúgy is nagyon korán kellett kelnem, hogy a reggeli hat órára, a gyakorlatok kezdetére beérjek a zentai kórházba. S rettenetesen bosszantó volt, amikor a menetrend szerinti első busz nem jött, hiába toporogtunk már hajnali fél öt előtt az adai buszmegálló környékén, mert akkor még nem volt rendes állomásunk sem, csak a templomkerítés parkra néző sarkánál álltak meg a buszok, és legalább még egy órányit kellett fagyoskodni ahhoz, hogy a következő megérkezzen. Tetejébe akkorra már csak késéssel érhettem be a gyakorlatra, ami bár igazoltat, de mégis hiányzó órát jelentett, amit persze be is kellett pótolni.
Gyura barátom szülei elváltak, és külföldön éltek. Az édesanyja Párizsba költözött, egy jól menő divatszabóság varrodájában kapott munkát, s ritkán bár, de olykor-olykor hazalátogatott, apja pedig Svédországban dolgozott valahol, de amióta elment, levelet sem nagyon írt, csupán valamennyi pénzt küldözgetett nagyanyjának, igaz, azt havi rendszerességgel.
Így Gyura gyakorlatilag egyedül élt. A nagymamája járt el a város másik végéből hetente több ízben is rendet tenni a Tyúkpiacra néző, hatalmas bérházban lévő kétszobás lakásba, ahonnét gyalogosan, ha jól kiléptünk szűk tíz perc alatt kiérhettünk a kórházba.
Gyurával nagyon jól kijöttünk, annak ellenére, hogy csak második éve ismertük egymást, szorosra fonódott a baráti kötelék közöttünk. Nem élt vissza helyzetével. Szolidan tanult, szolidan csavargott.
