A minap a folyóparti sétányon volt dolgom, s éppen a biciklim zárjával bajlódtam, amikor megszólalt a hátam mögött valaki.
– Hó lesz, vagy szél. Köröznek a varjak az erdő fölött. Régi Tisza-parti vagyok, elhiheti. Már gyerekkoromban megfigyeltem, hogy ha a varjak köröznek, akkor mi várható. Most valószínűleg csak szél lesz. Az is biztos, hogy ha a vadlibák dél felé húznak, akkor jön a hideg, ha visszafelé repülnek, észak felé, akkor meg melegebb idő jön, majd figyelje meg! – okított.
Tehette, fogalmam sem volt, így van-e, vagy sem, mindenesetre türelmesen meghallgattam. Időm is volt, kíváncsi is voltam, meg nem is bántam, ha valamit megtudok arról, amit a régi öregek mondtak.
Több idejük volt? Vagy csak magától értetődőek voltak ezek a dolgok? Mindenesetre szorosabb kapcsolatban voltak a természettel, jobban is ismerték, mint a mai átlagember Ami megismétlődött, abból szabály lett. És mindenki tudta. Mi ilyesmivel már nem foglalkozunk, vannak meteorológusok, akiknek ez a dolguk, legfeljebb azt tudom, hogy ha piros az ég alja, akkor valószínűleg szél lesz.
Továbbálltam, a néni meg ismerősöket talált a sétálók között, és azokkal kezdett el beszélgetni. Otthon egy pillanatra még eszembe jutott a történet, aztán elfelejtettem.
Luca-napkor, amikor a pogácsát sütöttem, megint eszembe jutott, mert december van, s rengeteg olyan népi szokás kötődik ehhez az időszakhoz, melyet mi alig ismerünk. Pedig ettől olyan szép az egész. Az adventnak is varázsa van. Csak hagyni kell, hogy körüllengjen bennünket. Egy kis gyertya, mézeskalácsillat, meg némi díszítés. Odabújni a meleg kályha vagy a radiátor mellé, a derekunk köré csavarni egy puha takarót, a kezünkben a forró tea, s már el is felejthetjük a szürkeséget, ami most uralja világunkat… Ha nyáron kint, télen bent kell keresni a fényt.
A fényt az iskolában is lehet keresni. No, nem mindig találja meg az ember – a tanárember –, de azért néha pislákol. Például amikor fiatal kolléganőm, néhai tanítványom, azzal dicsekedett, hogy felelevenítettek néhány Luca-napi szokást a diákokkal az órán. Két Luca nevű diákunk pedig finom pogácsával kínált bennünket. Ez is egy ilyen fénysugár.
Sztantity Barbara: Karácsonyi készülődés (J.J.Zmaj Általános Iskola, Szabadka)
Az egyik magyarórán a decemberi népi hagyományokról, szokásokról meséltem a gyerekeknek, s nagyon figyeltem, vajon ki mit tud ezekről a dolgokról. Egyértelműen állíthatom, hogy a szülői háttértől függ, mennyire ismerik a karácsonyi vagy újévi ünnepkörhöz fűződő hagyományokat. Van, aki kikerekedett szemekkel figyelt, mert sok újat hallott tőlem, de aminek jobban örültem, az volt, hogy némelyek majd kiestek a padból, úgy nyújtózkodtak, hogy elmondhassák, amit tudnak. Még versengtek is egymással, ki a tájékozottabb. Meg vitatkoztak, hogy melyikük tudja jobban. Néha bizony még csitítgatnom is kellett a gyerekeket! Ők is élvezték, meg én is ezt a beszélgetős órát, hiszen olyan kevés idő jut a kötetlen beszélgetésre, elég sok a feladat.
Érdemes az internetet és könyveket is használni az ilyen órákra való felkészüléskor, mert rengeteg olyan dolgot tud meg még a tanárnő is, ami nagyon érdekes, például hogy a Luca székét 9-féle fából kell készíteni. Amikor szentestén az éjféli misén ráálltak, hogy megnézzék, ki a boszorkány, utána haza kellett szaladni, s mákot szórni maguk után, mert azt a boszorkánynak fel kellett szednie. Így az illető megmenekült a bosszútól.
Számos munkát például megtiltottak a nőknek karácsony és újév között. Azt tartották, hogy aki fon, annak meggörbül az ujja. De nem volt szabad mosni meg kenyeret sütni sem. Gondolom, nem is nagyon tiltakoztak emiatt.
Férfifogó praktikáik is voltak a lányoknak, a hajnali misére való harangozáskor mézet vagy cukrot ettek, megédesítve a nyelvüket, hogy könnyebben férjet találjanak maguknak. Hatott vagy sem, nem tudni, de egy próbát megért…
A karácsonyt követő időszakban jártak házról házra a regösök, ez nagyon régi, talán még a régi magyar korra visszavezethető hagyomány. A regösök végigjárták a házakat, és jókívánságokat mondtak, énekszóval köszöntötték a ház lakóit. Ezután a háziak megvendégelték őket. A regölés valójában természetvarázsló énekmondás, bőségvarázsló, párokat összeboronáló, adománygyűjtő népszokás volt. Ezek ma már szinte csodának számítanak a mi világunkban, kevesen őrzik ezeket az érdekes hagyományokat. Ahogy a világ változik, úgy szorulnak ki ezek az ünnepi körből. De azért jólesik beszélni róluk, s talán amíg emlegetjük, nem kell teljesen lemondanunk róluk.
