Az idén a Gerold László kritikus, Karna Margit, Pataki László özvegye, Tolnai Szabolcs rendező, Igor Burić kritikus, Döbrei Dénes mozgásművész és az újvidéki Művészeti Akadémia színinövendékei alkotta zsűri Béres Mártának ítélte a tizedik Pataki-gyűrűt az One-girl show című monodrámában nyújtott alakításáért.
Kissé még korán van, reggel kilenckor találkozom vele, de ő már jógaóráról jön. Beszélgettünk már díjakról, álmokról és megélésekről. Épp ezért most egy kicsit más irányból vágunk a dolgok közepébe.
Milyen gyerekkorod volt? Hogy nőttél fel?
– Én nem szerettem a gyerekkoromat, és nagyon örülök, hogy már nem vagyok gyerek. Bár igazából nem volt rossz gyerekkorom. Anyai nagyszüleim falun éltek, és én nagyon szerettem az ottani életet. Bennem megmaradt a falu és a parasztemberek iránti szeretet. Nagyon szeretem a jószágokat és a földet is, úgyhogy minden nyáron és télen ott voltam. Mivel a szüleim dolgoztak, a legtöbb időmet a nagyszülőkkel töltöttem. Erről az időszakról leginkább az jut eszembe, hogy állandóan fáztam. Érdekes, hogy az emberek általában a „Majd meglátod, ha nagy leszel!” szöveget mondogatják, én pedig minél idősebb vagyok, annál jobban érzem magamat. Örülök, hogy elmúlt ez az időszak.
Neked, ha jól tudom, van egy bátyád… Tehát ott voltatok egymásnak…
– Igen, ott voltunk, de azóta lettünk jó testvérek, amióta felnőttünk. Négy év van közöttünk, s kiskorunkban halálra gyötörtük egymást. Én állandóan piszkáltam. Teljesen más dolgok érdekeltek bennünket mindig is. Ő informatikus, nagyon jó érzéke van mindenhez, ami racionális, és nem sok érzéke van a művészettel kapcsolatos dolgokhoz, én meg persze pont fordítva. Minthogyha nem örököltünk volna egy egészet, hanem két különböző tartományt.
Ebben a félig falusi, de ugyanakkor vallásos családhoz kötődő gyerekkorban mikor volt az a momentum, amikor nyilvánvalóvá vált számodra, hogy a színészi pályát választod?
– Tizenkét évesen. Azt hiszem, hogy nekem soha nem voltak konkrét momentumaim. Általában irigylem azokat az embereket, akik meg tudják mondani, hogy mi volt „az” a bizonyos pillanat. Nekem semmiben sem volt „egy” pillanat. Gyerekként például nagyon keveset olvastam, és nem is szerettem, ugyanis nagyon csúnyán olvastam, és ezt szégyellve inkább kerültem az efféle helyzeteket. Felsősként kezdtem el olvasni, de már nem is emlékszem rá, hogy miért. De nagyon abszurd helyzet volt, ugyanis a Kincskereső kisködmön előtt én egy Bergman-könyvet vettem a kezembe. Emlékszem, hogy édesanyámmal bementünk egy könyvesboltba, és nekem nagyon megtetszett a Farkasok órája című Bergman-könyv borítója. Ma is megvan a könyv, de nem látok a borítóján semmi érdekeset. Azóta viszont az olvasás a legkedveltebb időtöltésem, ha nem valami mozgásra vagy extremitásra vágyok.
Milyen diák voltál?
– Középiskolába az újvidéki Svetozar Marković Gimnáziumba jártam, de nem sokat tanultam. Valójában, ha tanár lennék, nem szeretnék ilyen diákot magamnak, mint amilyen én voltam. Érdektelen és nem épp egy hálás diák voltam. A mai napig sem értem, hogy a szüleim mért nem féltettek. Ha nekem most lenne egy olyan gyerekem, mint amilyen serdülő voltam, akkor nem hiszem, hogy tudnék aludni éjjelente. Ők viszont ezt teljesen jól kezelték.
És azt, hogy a színészi pályára készültél?
– Az elején nem vették komolyan. Viszont később már nyilvánvaló volt, s hát belenyugodtak.
A Ti családotok vallásos. A színészet és a vallás nem zárják ki egymást?
– Azt hiszem, hogy ez egyáltalán nem kell hogy gond legyen. Talán abban az esetben, hogyha úgy képzeljük, hogy a papok szentek, és semmilyen rossz tulajdonságuk nincs, a színészek pedig isznak, és borzasztó rossz életet élnek. Most már azért kicsit másmilyen lett a világ. Teljesen más az elképzelés mind az egyházról, mind a színészi világról. Nekünk soha nem volt nézetbeli összeütközésünk, és apámnak sem volt ezzel sohasem baja. Egyszer azt mondta, hogy nagyon tiszteli azt, amit csinálok, ugyanis nagyon hasonlít az ő hivatásához, hiszen mindkettő szélmalomharc.
Apukád látott színpadon?
– Igen, látott egy-két darabban. Azonban a mi családunkban nem könnyen nyilvánították ki az érzelmeket, úgyhogy én az ő szájából nem hallottam, milyen volt azt megélnie, hogy engem színpadon lát. Inkább anyukámtól tudom, hogy mit gondolt rólam apám, hogy hogyan is látott engem. Mi sosem az a család voltunk, akik naponta elmondták egymásnak, mennyire szeretik és becsülik a másikat.
Újvidékről költöztél Szabadkára. Nem féltél egy idegen környezetbe jönni, itt élni?
– Soha nem gondoltam, hogy valaha is el fogok költözni Újvidékről. Mindig is úgy voltam, hogy ott fogom leélni az életemet. Most már nem gondolom ezt, leginkább nem is gondolok erről semmit. Igazából csak teljes életet szeretnék élni, olyat, amiben értelmet érzek. De hogy hol, azon már régóta nem gondolkodom, mert tényleg az van, hogy ember tervez, Isten végez. Mielőtt eljöttem volna, akkor is úgy terveztem, hogy én Újvidéken fogok elhelyezkedni, ott fogok játszani. Nem így történt. Szabadkára kaptam meghívást, és mivel nagyon szerettem volna dolgozni, fel sem merült bennem, hogy fiatal vagyok a kialakult helyzethez. Bár a szüleim biztattak, hogy menjek el külföldre, tanuljak tovább, nem kell, hogy rögtön fejest ugorjak a munkába, hiszen arra még lesz elég idő, de nekem akkor ez meg sem fordult a fejemben, annyira szerettem volna dolgozni. Néha persze volt, amikor azt éreztem, hogy rajtam nagyobb a felelősség, és nem biztos, hogy ilyen idősen ez kellene nekem, hiszen megtehetném, hogy még pár évig ne legyen felelősség rajtam, de én nem úgy vagyok kitalálva, hogy abban jól érezném magam.
Hiú személyiség vagy? Érdekel, hogyha negatívumokkal illetnek?
– Azt hiszem, hogy nem régóta vagyok nem annyira hiú, hogy nem fáj nagyon, ha rosszakat mondanak, és érdekel is a negatívum, még abban az esetben is, ha mindezt rosszindulatúan mondják. Le kell szűrni és meg kell hallani az igazi dolgokat. Ha rossz véleménnyel vannak az előadásomról, akár itthon, akár külföldön, az egy pillanatra olyan, mint egy darázscsípés. Azonban szeretem meghallgatni, és most már úgy gondolom, hogy meg is tudom hallani. Ha nem hallanám meg, akkor nem is tudnék fejlődni.
Ha jól tudom, mostanában forgattál Belgrádban.
– Igen, a Montevideo második részét, Dragan Bjelogrlić filmjét forgattuk. Épp nyáron gondolkodtam azon, hogy amiket most játszunk, azok engem maximálisan kielégítenek, és bár jól érzem magam a hétköznapjaimban, valami mégiscsak hiányzik. És csakis a filmre tudtam gondolni. Bár az egyetemistaéveim alatt sohasem vágytam filmezésre, de később két vizsgafilmben is kipróbálhattam magam, és nekem az nagyon megtetszett. Egészen más energiák kellenek a filmezéshez.
Semmiképpen sem szeretnék átsiklani a Pataki-gyűrű díjon, amit viszonylag nagyon fiatalon megkaptál.
– Egy ismerősöm egyszer azt mondta egy emberre, hogy „már megengedheti magának, hogy szerény legyen”. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon ez mit jelenthet. Mert hogyha neked nincs mire szerénynek lenned, azt lehet kisebbrendűségnek is nevezni, meg frusztrációnak is, de amikor igazán lenne mire büszkének lenned, és akkor vagy szerény, szerintem az az igazi teljesítmény. Nekem bármelyik elismerés akkor jelent valamit, és akkor idézem fel magamban őket, amikor nagyon elbizonytalanodom. Amikor elkezdek azon gondolkodni, hogy kell-e nekem ezt csinálnom, egyáltalán van-e jogom, hogy ezt csináljam, és tényleg nincs más szakma, amit jobban tudnék. Egyedül ilyenkor tud az segítségül jönni, hogy valaha kaptam egy díjat. De egyébként nem nézegetem őket, és nem is mutogatom őket. Hiszen, ha valaki eljön a színházba, és nem azt látja, hogy odaadással csinálom a munkámat, akkor mindennek semmi értelme.
Milyen darabon dolgoztok most?
– Most Mezei Kingával csináljuk a Hamletet. Előfordult már, hogy elolvastam egy szöveget, és megfordult a fejemben, hogy jó lenne eljátszani egy-egy szerepet, de valójában babonából sem akartam azt kívánni, hogy bármelyik is életem szerepe legyen. Épp szeptemberben, egy próba után arról beszélgettünk, hogy mi az én szereprémálmom, s nekem Ophelia volt az. Sorsszerű, hogy éppen ezt a kaptam. De az is érdekes, amikor az ember pont azt a szerepet kapja meg, amit el akart magától üldözni. Vajon mit kezd vele?
Egyelőre mindenképp izgalmakkal nézek ez elé a folyamat elé és minden más elé.
