Marsha Norman Pulitzer-díjas amerikai drámaíró, forgatókönyv- és regényíró Jóccakát, mama! című drámáját láthatta a közönség. Mama, azaz Thelma szerepében Banka Lívia, Jessie, a lánya Szilágyi Ágota. A világszerte nagy sikerrel játszott drámát Ungvári Tamás ültette át magyar nyelvre.
Az előadásnak tehát két szereplője van: anya és lánya. Egy lakásban élnek. Összezárva.
Mindkettejük élete valamilyen módon csődöt mondott. Az anya sohasem szerette férjét, tehát nem búslakodik elhunyta után sem. Egy gyermek módján ragaszkodik az élet apró örömeihez, valójában igénytelen, túlélő. A lány kiégett. Csődtömeg. Thelmában és Jessie-ben két különböző embertípust ismerhetünk meg. Thelma életigénylő, hisz a váratlan fordulatokban, mindenáron élni akar, míg Jessie nem látja az élet értelmét, menni készül. Az élet nem neki való, mondja, meg akar halni. Epilepsziás betegségéből nem sikerült teljesen kigyógyulnia, férje elhagyta, fia léha életet él. A lét teher számára, nem tudja és nem akarja elviselni feszültségeit.
Élni és élni hagyni. Élni és halni hagyni. Központi kérdések. Meg az is, hogy kettejük közül melyikük mihez ragaszkodik jobban, és mi az, amitől szabadulni akar. Vannak kérdések, amelyeket fel szeretnénk tenni valakinek. Valakinek, aki fontos nekünk. De elmulasztjuk. Elodázzuk. Félünk talán, mert nem tudunk szembenézi, nem tudjuk elviselni az igazságot vagy a hazugságot, a félrebeszélést. Hiányzik a bátorság, az alkalom, az idő, a megfelelő körülmény hozzá. A pillanat pedig elszáll jóvátehetetlenül, és gyűlnek, halmozódnak a félreértések, nő a keserűség, a kilátástalanság, mígnem minden értelmét veszíti.
Jessie racionálisan, józanul és megfontoltan elrendez mindent, és dönt. Szándéka visszafordíthatatlan. Felvetődik a kérdés, hogy személyes jellegű ügy-e az öngyilkos szándék. Mégis, kinek az élete?! Szabad-e eldobni az életet? Csak a saját sorsát tartja a kezében az ember, ebben az esetben Jessie? Megértheti-e, elfogadhatja-e ezt a döntést az anya, aki későn kap észbe, hogy a végzetes tettet meggátolja?!
Hiába a győzködés, a lebeszélés, a riadt kapkodás, a hisztéria, a beismerés, a könyörgés, a fenyegetés… Minden előkészítve… Csak az utolsó közös este van, a feloldozásé… Terítve az asztal… az utolsó vacsorához… a halotti torhoz…
Elgondolkodtató, lebilincselő… A felgyorsult, az érzelmektől mentes világ tragédiája… Egy olyan világé, amelyben az ölelés is csak gyorsan történik, amelyben nem vesszük észre a segítségre szorulót, a fuldoklót, amelyben nem nézünk egymás szemébe.
A darab rendezője, László Sándor nem rendezői színházat akar. Erős színészi jelenlét tapasztalható. Ijesztően közel történik minden hozzánk. Karnyújtásnyira. Mint az életben. Kicsordul a nyálunk a töméntelen elfogyasztott édesség láttán. Valamit helyettesít?! Alig látunk a szétszórt púdertól. Valamit eltakar?! Mi van a rózsaszín világ, a rózsaszín jelmez, a rózsaszín díszlet mögött?! Körbeöleljük kis világunkat. És forgunk körbe-körbe, saját tengelyünk körül, egy bűvös körben, kétségbeesve, reményvesztetten. Fiókok vesznek körül bennünket – az életünk beskatulyázva…
A rendező kérdések sorozatát indítja el bennünk. Az élet csoda vagy illúzió? A család szent vagy teher? A szeretet gyógyít vagy öl? Látunk is, vagy csak nézünk? Szabad-e a lehetetlent vágyni? Szabad-e az ember? Tud-e a szabadságával, az életével mit kezdeni? Szabad-e meghalni idő előtt?
Mégis, kinek az életét éljük?
Torokszorító, katartikus előadás. Álljunk meg egy percre a csendteremtés idején! Ez az előadás megérdemli. Meg mi is!
