Bordás Győzővel egyetemistakorunk óta ismerjük egymást, úgy is mondhatnám, hogy a kamaszkori – gimnáziumi szellemi érlelődés, alakulás izgalmas kapaszkodói után a kontúrjaiban végérvényesen tisztázott fiatal értelmiségi magatartás, szemlélet birtokában alapoztuk meg barátságunkat, amikor már tényleges műveltséggel és tudással körülbástyázottan gondolkodhattunk, beszélgethettünk választott hivatásunkról. Bordás Győző 1948-ban született, és én, a nála két évvel fiatalabb talán ezért is gondolhatom, hogy ő az elmúlt évtizedekben, melyekben sokoldalú alkotóképességeit eredményesen igazolta, alig változott, úgy élt és úgy dolgozott mindig, ahogyan azt fiatalos etikával kijelölte, vázolta a maga számára.
Az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken diplomázott fiatal értelmiségiként a Magyar Szó művelődési rovatának felelősségteljes újságírója, később a Híd, majd a Forum Könyvkiadó szerkesztője, aztán a Forum Könyvkiadó igazgatója volt, a 90-es években pedig a Forum vezérigazgatója, ma pedig a Forum Könyvkiadó nagy tapasztalattal rendelkező szerkesztője és ugyanakkor a Magyar Szó Lapkiadó Kft. megbízott igazgatója.
Azt is mondhatnánk, 45 éve van a pályán, hiszen irodalomtörténeti tény, hogy már gimnazistaként, 1966-ban közli novelláit az Ács Károly szerkesztette Híd, s együtt indul a költőkkel, Jung Károllyal, Utasi Máriával, Podolszki Józseffel, Balogh Istvánnal, B.Varga Lászlóval és prózaíróként Hornyik Miklóssal.
1992-ben jelenik meg első regénye Fűzfasíp címmel, ezt követi 1995-ben a Csukódó zsilipek,egy készülő trilógia első két könyve szülőhelye, Újverbász városka gazdag múltjáról, amelynek varázslatossága, ahogyan a regénnyé nem formált elbeszéléseiből tudhatjuk, minden háborús rombolás ellenére, valamiképpen az ő gyerekkorát is áthatotta. 1997-ben jelent meg az irodalompublicisztikai írásait tartalmazó Üvegház, melyet 2001-ben a Ténta és repesz című követ. 1999-ben jelenik meg a Forum és az Agapé közös kiadásában a Fűzfasíp című regénye német fordításban, Weidenpfeife címmel, melynek fordításáról remek tárcát is olvashatunk a Ténta és repesz című könyvében. S ami semmiképpen nem véletlen: Bordás Győző varázslatos Ú. Városkájának a világában a németség, a német polgárok meghatározó módon vesznek részt. 2004-ben jelenik meg Katonaszökevény című regénye, melyet recenzense, Németh István „kalandregénynek” is mond, s ami Bordás Győző prózájában az elbeszélői magatartás átalakulását is jelenti. A bizonyára létező dokumentumok alapján, de valószínűleg teljes mértékben az író által elgondolt szenvedéstörténet stilizált elbeszélői énje az emlékeiről beszámoló volt katonaszökevény, akinek mesemondását visszafogottan értelmezi és alakítja az író, aki mindvégig őt hallgató kívülállóként van jelen, jóllehet az emlékezés elbeszélői énjének prózanyelvi formációja teljes egészében a szerzőt minősíti, aki kalandos történettel hitelesíti a kigondolt hőst s a világunkban is aktuálissá lett problémát.
Ma Bordás Győző két könyvét mutatjuk be, a szerző meghatározása által dokumentumnovellákat és tárcákat tartalmazó Az Úr órája címűt, mely 2009-ben a harmadik kiadását érte meg, és a 2010-ben megjelent, ismét csak dokumentumnovellákat és a művelődéstörténeti írásokat, illetve a vajdasági magyar művelődési élet kiemelkedő művészeiről, személyiségeiről és fontos eseményeiről írott esszéit, beszámolóit tartalmazó, Kertkapu című könyvét.
Bordás Győző írói magatartását jellemezve hangsúlyozni kívánom a prózájában kialakított világok dokumentáris meghatározottságát, amikor a szakértő olvasó sem tudhatja gyakran eldönteni, az értelmezett, leírt valóságrész tényleges valóságtényre alapozott-e, vagy pedig az írói képzelet eredménye. Az elbeszélő a valós világból megidézett hőseit fegyelmezetten, ugyanakkor nagy írói szabadsággal alakítja, hitelesíti számunkra. A szülővárosa múltjáról írt két regényében kialakított két korrajz esztétikai értékét a dokumentáris próza hitelessége és az írói szubjektivitás mindig érzékelhető formáló kedve eredményezi, ami Bordás Győző prózájában sohasem áll szemben egymással. Dokumentum és fikció nála tökéletesen kiegészítik egymást, s ugyanazt az írói célt szolgálják, az eltűnt idő nyomában járva szuggesztíven megidézni, illetve létrehozni azt a világot, amelynek tényei gondolkodását, eszmélkedését gyermekkora óta befolyásolták. Gondolhatunk itt a délnyugat-bácskai városka fejlődésében hatalmas szerepet játszó csatornára, a tiszteletre és szeretetre méltó művelt német polgári lakosokra s az itt élő vagy ide kötődő író és festő hőseire egyaránt.
Bordás Győző prózájának értéke az átgondolt vonalvezetés, a mikrotörténetek lendületes és pontos egymás mellé helyezése és a választékosan kidolgozott részletek, leírások, melyekben nem egyszerűen az élvezetes prózanyelv mondatait szemlélhetjük, hanem minduntalan a prózaíró tudásáról kell gondolkodnunk, honnan e sok-sok meggyőző részlet, mely tökéletesen hitelesíti számunkra az emberi világokat a maguk összetettségében, teljességében és kitüntetett egyediségében. Bence Erika Bordás Győző prózáját hagyományosnak minősítette, s mint ilyent értékelte, én mégis prózanyelve újszerűségét, világokat varázsoló erejét szeretném hangsúlyozni. Úgy gondolom, a dokumentaritás ténye kihívást és biztonságérzetet kölcsönöz írói tehetsége számára, hogy a maga képzeletét és szemléletét fegyelmezetten, ám öntörvényűen kibonthassa, érzékeltethesse.
Külön szeretném itt hangsúlyozni írói bátorságát, ahogyan megrajzolja a kivételesen értékesnek tartott Pechán József festő alakját, megjelenítve képei festését is az esszében is gondolkodó prózaíró képzeletével. Hasonló összetettséggel működik írói képzelete Sztankovics doktor, azaz Szenteleky Kornél prózahősként való megjelenítésekor, személyesítésekor is, szubtilis gondolatisággal idézve meg a vajdasági magyar irodalom szervezőjének nagy alakját. Az elkötelezett és művelt prózaíró a maga szubjektív szellemi kötődéseinek vonzereje által alkotóan és hitelesen tudja láttatni a vajdasági magyar művészet e hozzá közel került képviselőit, értelmezve írói, művészi világlátásukat is, vállalva a művészregény kérdéseit, és regénye részleteiben meg is valósítva azt.
Bordás Győző prózanyelvében a magát tényszerűnek állító életteljesség és varázslatosság Szenteleky „helyi színek”elméletének öntörvényű és sikeres megvalósítása. Írói magatartásának fontos eleme a világ, az élet értékeivel és külön a maga szülővárosával szembeni, természetszerűen kötelező tisztelet és szeretet. Slavko Mihalić horvát költő verssorát idézném: „Én szeretem a világot.” Úgy gondolom, ez az értelmiségi, írói magatartás segíti őt szülővárosa szuggesztív történelmi képének a megalkotásában és gyermekkori világa felmutatásában is. „Nem győztem csodálkozni a régi békebeli Bácska boldog világában, s ezt a hangulatot éreztem ki a Te írásodból is. Nagyon finom hangon szövődött aztán tovább a meséd, föltehetően egy hosszabb történet kezdeteként, amelynek folytatását nagy érdeklődéssel várom. Gördülékeny előadásod és a Lust zum fabulieren fölényesen könnyed előadásodban meglepett” – írja neki 1990 augusztusában keltezett levelében Herceg János.
Dokumentumnovellái Az Úr órája és a Kertkapu című köteteiben ezt az írói magatartást hitelesítik, például Ami Jézusunkcímű remek novella a verbászi Sigmund Bachmanról, azaz Bachman Zsigáról, aki 1893. június 3-án elindult, s közel két év alatt körbekerékpározta a Földet. Hazatérte után azonnal tagja lett a Magyar Kerékpáros-szövetségnek, „és ha nem kap tüdőgyulladást, a válogatott tagjaként ott lett volna az athéni olimpiai játékokon is”, az első Tour de France-on összesítettben hetedik helyezést ért el, és az ugyancsak első Giro d’Italián a bírói testület tagjaként vett részt, hogy majd 1914-ben az általános mozgósításkor Verbászon az elsők között hívják be meghalni, ahogyan ő mondja: „megdögleni”. A békebeli, csodálatosan szép történet a tartalmas és sikeres életet élő erős emberről, a kerékpározó Zsigáról a szülővárosi élet kultikus gazdagságát példázza, azzal, hogy a legendás hős életének legdurvább befejeződését is megfogalmazza.
Több dokumentumnovellájában az író a maga gyermekkorát, kamaszkorát, esetleg fiatalkorát átható dolgokról, eseményekről és történetekről beszél egyes szám első személyben. A Pilvaxcímű remek novellájában összetett, morbid, szomorú történetet mond el az 1848-as magyar forradalomért lelkesedő, azt 1912-ben a budapesti Pilvax kávéházban ünneplő, majd az első világháborúban megsebesülő és megvakuló apai nagybátyjáról.
A személyesen átélt történetek között elsőként említem Akisasszonycímű novellát, melynek értékét ismét csak a szülőhely újkori gazdag világának a hiteles megmutatása eredményezi, részleteiben feltárva a Zágrábban egyetemista Bella kisasszony és családja életét, valamint felmutatva önmagát, a helyi kertész flora boy fiát, aki rejtetten hódol a szép egyetemista kisasszony nőiességének.
Írói világában összetett téma a kert és a kertészkedés, és szeretném azonnal megállapítani, hogy a szülőhely világának, lakói életének a gazdagságát látom abban is, ahogyan a kertész apa a maga virágaival jelen van szülővárosában, és ahogyan a kamasz fiú házhoz hordja a megrendelt virágokat.
Mindkét könyvben egy-egy elbeszélés foglalkozik a kertparadicsommal.A Kertünkbenés a Ruszkuszcímű elbeszélések részletesen, választékosan érzékeltetik kertjük színpompás szépségét, és magyarázzák az édesapa „kertésztudományát”. Testvéreivel egy szakszerűen rendezett kert mellett nőtt fel, közvetlen kapcsolatban a kerti világgal, munkálkodva is édesapja mellett, aki mindent tudott a virágokról. Az emlékező író azt állítja, nem szerette ezt a kertparadicsomot, amely azonban befolyásolta eszmélkedését. „S itt a rózsakertben éreztem meg azt a misztikus szimbolikát, amely, mondjuk, a kert és a kép között van” – írja. A Ruszkuszcímű novellában az édesapja által megtervezett és kiépített sírkertet idézi fel, miközben a sírkert lakóiról, a német és zsidó sírok elhanyagoltságáról s a külföldi rokonok levélben történő ruszkuszos virágcsokor-rendeléseiről is beszámol, s egyúttal kortörténetet is ír.
Tanulságosnak tartom, ahogyan a Családcímercímű elbeszélésben beszámol nemesi családfájáról. Biztatás lehet ez minden ember, illetve minden olvasója számára, hogy, eltekintve a nemesi címertől, mindent meg akarjon tudni őseiről.
Az Úr órájacímadó remek elbeszélésében a gyermekkori karácsonyokról ír, amikor testvéreivel „Öt angyal ült áhítozva és vágyakozva a konyhaasztal körül [4] s addig be nem ment közülünk senki a nappaliba, míg meg nem szólalt kintről a »Jézuska csengője«, mely apám tejes csészéjéből és kiskanalából állt.” Ezt az áldott karácsonyi hangulatot tudja fokozni a tündéri történettel, miszerint második szomszédjuk, a helyi szerb pap unokája nagyon kedvelte a katolikus karácsonyt, és rendre átment hozzájuk, és „Mi sem természetesebb, hogy szerb karácsonykor mi is fölsorakoztunk náluk, szüleinél, és soha, de soha nem éreztem, hogy az 1:5-ös arány terhükre lett volna. Sőt.”Így jut el a meghitt karácsonyi elbeszélés a nagy szakállú, jóságos pópárólvaló beszédhez s feleségével együtt a kilencvenen is túlbekövetkezett, rendkívül méltóságteljes haláluk elbeszéléséhez. Az ilyen életélmények – olvasóként is – otthoniassággal és teljességérzettel hatják át emberi világunkat, ha veszteségérzeteink sokasodnak is.
Bordás Győző esetenként a legszabadabban viszonyul az elbeszélés műfajához, feloldva benne nemcsak a dokumentumértékű tényeket, hanem az irodalmi vagy művelődéstörténeti esszé szempontjait is, az önkifejezésés a kijelölt téma feltárásánaka céljával. Így formálja a Levél a túlvilágra, Márai Sándornakés A 200. májuscímű elbeszéléseit.
Ez a több szempontú magatartás teszi élvezetessé és tartalmassá beszámolóit egy-egy fontosabb eseményről, mint amilyen Huzsvár László megyés püspök aranymiséje volt Nagybecskereken, vagy a sziváci Szent István-nap 2007-ben Az egy jubileumrólés a Galamb a miséncímű írásaiban.
Baranyiné Markov Zlata képzőművésszel készült interjúja nem szabályos interjú; Markov Zlata önmagáról és Baranyi Károlyról mesél a barátnak, rendkívül élvezetes és tanulságos módon.
Bordás Győző jegyzetei és alkalmi írásai legtöbbször irodalom- vagy művelődéstörténeti esszéként is olvashatók, melyek, ahogyan Németh István írta a könyv fülszövegében, „irodalomtörténetünk szempontjából dokumentumjellegű értékeket hordoznak”.Nagy tárgyi tudással és szakmai hozzáértéssel világítja meg Szenteleky Kornél írói magatartását, felhívva a figyelmet egy ma is játszható színművére, kapcsolatát Pechán Józseffel; jellemzi és értékeli a Forum Könyvkiadó által hasonmás kiadásban megjelentetett Kalangya 1936-os Kosztolányi-számát. Nagy szakértelemmel számol be a budapesti Művészház megalapításának 200. évfordulóján nyílt kiállításról s a Művészház első nagy fontosságú kiállításairól és kapcsolatairól a vajdasági magyar képzőművészekkel, és írását olvasva a nem szakértő, de tanult olvasó teljes értékű eligazítást kap. Elmélyült szakértelemmel eleveníti fel Nagyapáti Kukac Péter alakját és értelmezi képeit, s leírja, hogy tudomást szerzett Nagyapáti képeinek gyűjteményes kiállítása tervéről Topolyán születése centenáriumi évében.
Tanulságosak irodalmi tárgyú írásai is, például Szeli István Tájkép- és portrévázlatok Zenta honlapjáracímű könyvéről írt ismertetője, valamint megemlékezései irodalmunk elhunyt nagyjairól: Fehér Ferencről, Pap Józsefről, Bosnyák Istvánról, Bori Imréről és Kalapis Zoltánról.
Bordás Győző mindig szakszerűen tájékoztat, ugyanakkor az irodalmár, a szerkesztő személyes érdekeltségének a hitelével is, ami vonzóvá és élvezetessé teszi művelődési tárgyú írásait. Írásaiban mélységes elkötelezettséggel védi a vajdasági magyar művelődés értékeit.
