Marko Krivokapić Zentán látta meg a napvilágot, és az általános iskolát is szülővárosában végezte el. A Zentai Gimnáziumban azonban csupán egy tanévet töltött, mivel sportpályafutása Kátyra szólította, tanulmányait pedig Újvidéken folytatta. Később Palánkára igazolt, ahonnan kiemelkedő teljesítményének köszönhetően Nyugat-Európába vezetett az útja, spanyol és portugál klubok színeiben is szerepelt. Tagja volt az egykori Szerbia és Montenegró kézilabda-válogatottjának.
Az utóbbi években edzőként kamatoztatta a pályán szerzett tapasztalatait, több esztendőn át a Szeged segédedzőjeként dolgozott, majd a Crvena zvezda csapatának vezetését vette át. Testvére, Milorad szintén elismert kézilabdázó volt, és a családi hagyományt ma fia, Luka viszi tovább, aki kapusként igyekszik a lehető legjobb teljesítményt nyújtani. Marko manapság Spanyolországban dolgozik, ám a közelmúltban egykori középiskolájába hívták egy előadás-sorozat vendég előadójának, itt értük utol, és beszélgettünk vele.
Az egyik legidőszerűbb kérdés talán a januári Európa-bajnokság elemzése. Hogyan látja a szerb és a magyar válogatott teljesítményét?
– Az egyértelmű, hogy a magyar kézilabda előrébb van, mint a szerb. Úgy gondolom, hogy azért, mert sokkal többet fektetnek bele anyagilag, ezért jobbak a feltételek is. Ennek ellenére szerintem Szerbia is nagyon szépen szerepelt az Európa-bajnokságon, jó kézilabdát játszottak, viszont komoly lemaradásban vagyunk a nagy együttesekhez képest. Hiányzik a tapasztalat is, hiszen a csapat összetétele nagyon fiatal, ezért nem tudták felvenni, vagy nehezebben tartották az iramot. Szép eredménynek könyvelhetjük el viszont, hogy megverték a németeket, akik végül második helyen végeztek. A magyar válogatott szemmel láthatóan jobb volt, de sajnos alkalomadtán szerencsétlen helyzetbe került. Néhány meccsüket láttam, de észrevettem, hogy a játékvezetés nem volt a legjobb, ez pedig az eredményen is meglátszott, és ezt nem csak én gondolom így. Enélkül előrébb juthattak volna.
Véleménye szerint miben változott a kézilabda az elmúlt évek során?
– Nem lehet, de nem is szeretném összehasonlítani a generációkat egymással, emellett már önmagában a sportág is rohamosan fejlődik és halad előre. Az edzéstervek is teljesen eltérőek manapság, mint tíz vagy akár harminc évvel ezelőtt. Nekem mint edzőnek is folyamatosan képezni kell magam, tanulnom kell, és alkalmazkodni a játékosokhoz, hiszen minden rohamtempóban fejlődik. A legnagyobb változás a gyorsaságon látszik. Sokkal több gól születik egy-egy mérkőzésen, ezáltal érdekesebb és látványosabb lett maga a kézilabda. Mindezek mellett a fizikai és a taktikai felkészülések is teljesen máshogy zajlanak, mint egykoron.
Edzőként mi jelenti az Ön számára a legnagyobb kihívást?
– Elsőre azt mondanám, hogy az, mennyire tudom átadni a tudásom a játékosoknak. Egy edző nem attól jó, hogy mennyit fektet bele magába a sporttudás átadásába, hanem attól, hogy mennyit tud adni a sportolóinak egyénileg, de akár csapatban is. Igyekszem abból meríteni, amit egykoron én is megtanultam a saját edzőimtől. Pályafutásom során dolgoztam már együtt balkáni és spanyol edzővel is, az ő temperamentumukat, stílusukat és az általuk képviselt kézilabda-kultúrát ismerem. Ennek alapján elmondhatom, hogy a spanyol rendszerben jobban hiszek, mert az ott eltöltött évek hoztak számomra jobb eredményeket játékosként, így ezt próbálom meg átadni a játékosaimnak is. Természetesen ismerem azt, hogyan játszanak a németek vagy éppen a franciák, de sajnos az edzésükbe nem látok bele, ami pedig sokkal fontosabb lenne.
Milyen kapcsolatot ápol a fiatalabb játékosokkal?
– Arra jöttem rá, hogy alkalmazkodnom kell hozzájuk. Ezt vontam le az elmúlt évek tanulságaként. Néhány évvel ezelőtt egy velem egykorú jó barátommal beszélgettünk, aki egyben kézilabda-menedzser is. Szót ejtettünk arról, hogy min és hogyan kellene változtatni. Akkor megkérdezte: „Eszedbe jutott már az, hogy a mai fiatal játékosok öregemberként tekintenek rád?” Addig nem, de akkor elgondolkodtam ezen, és rádöbbentem, hogy elkerülhetetlen és szinte megengedhetetlen, hogy ne alkalmazkodjak a fiatalabb generáció ritmusához. A másik fontos lépés az, hogy meg kell ismerni őket emberileg, és nem csak úgy, mint a játékost. Rögtön tisztább lesz a kép.
Az Ön fia is kézilabdázó. Megvitatják a szakmai kérdéseket?
– Ő kapus, így ebben nem tudok neki segíteni. Ez nagyon specifikus poszt a sportágban, hiszen amíg mindenki támad, ő védekezik. Emiatt ők másként is gondolkodnak. Ebbe beleszólni nem tudok, inkább abban adhatok tanácsot, hogy mit tud számára nyújtani maga a sport, mit tartogat számára így a jövő. Mindezt csak is akkor, ha kikéri a véleményem, de amúgy nem szeretek „okoskodni”.
És a fia tud újat tanítani Önnek?
– Persze, és igazából az edzők nagyon sokat tanulhatnak a fiataloktól, a játékosaiktól. Minden generáció hozza magával a saját kis újdonságait, ezeket kell megtanulni és elfogadni, ebből kell építkezni.
A vajdasági tehetségek közül sokan választják a magyarországi kézilabda-akadémiákat, egyre többen szerepelnek mind a szerb, mind a magyar válogatottban.
– Az akadémiáknak az a dolga, hogy kineveljék a legjobbakat. Itt sokkal jobbak a feltételek is, mint egy átlagos csapatban vagy klubban. A legfontosabb a szakmai háttér, az, hogy olyan emberek irányítsanak és tanítsanak, akiknek van tapasztalatuk, felmutatható eredményeik, ebből pedig építkezni tudnak. Személyesen láttam Szeged akadémiáján, hogyan működik a dolog.
Milyen érzés hosszú idő után visszatérni Spanyolországba?
– Nagyon jól érzem ott magam, és azt is elárulhatom, hogy ott is otthon érzem magam. Kilenc évet éltünk ott. Könnyű beilleszkedni, vidámak az emberek. Még egyszerűbb minden, ha tudod a nyelvet, és megismered a kultúrájukat. Az egész családom jól érzi ott magát.
