Eddig még kevés mozgásszínházi előadás érintett meg annyira, mint Min Tanaka és Shiho Ishihara duója, illetve Tanaka szólója a Desiré színházi fesztiválon, Szabadkán.
Nehezen tudnék beszélni róla, de ha megpróbálnám, csak a legnagyobbak kései művészetéhez tudnám hasonlítani. Bach vagy Beethoven vagy Shakespeare öregkori műveihez, ahol nincs már semmi felesleges, nincs semmi túlzás. Ami van, az nem más, mint egyfajta gyönyörű kopottság. Csontokig lecsupaszított lényeg – amikor nincs már bravúr, nincs elbűvölő ügyesség, nincsenek díszítek. Két szögesdrót van az ég és a föld közé kifeszítve. És mégis: a végsőkig lecsupaszított színpadon fokozhatatlanul intenzív a jelenlét.
Rilke mondja, hogy ha az angyalok megölelnének minket, elégnénk létük erősebb tüzétől.
Ezen a ponton kezdődik a szépség.
