A karácsony előtti utolsó héten a tapasztalt és előrelátó tanárok-tanítók már csak olyan programokat szerveznek az óráikra, amelyek rendkívüli izgalmat ígérnek a téli szünet várakozásában már többnyire tűkön ülő iskolásoknak. Különben nem lehet őket a négy fal között tartani. Ahogy hallom, a tanítók is szeretik ezeket napokat, mert a jegyek lezárása után úgy érzik, nagyobb a tér a testre-gyerekre szabott tanítási óra megszervezéséhez, sok vidámsággal, kacagással. Néha előfordul, hogy a tanító néninek közbejön valami halaszthatatlan, és ilyenkor a kis osztály jutalma a lyukasóra. A lyukasóra viszont nem konstruktív megoldás, mert a felügyelet nélküli megvadult gyerkőcök szétszedik az iskolát a röpke negyvenöt perc alatt. Mit csináljunk velük? Így történik meg, hogy az iskolai szakmunkatárs benn találja magát a huszonöt kis rosszcsonttal teli osztályteremben, és kezdeni kellene velük valamit.
Kellene egy kis gondolkodási idő, hogy kitaláljak valami programot, de addig sem várhatom el, hogy a helyükön csücsüljenek, amíg én okos gondolatokat forgatok a fejemben, tehát megkérdezem, szeretnek-e korcsolyázni. Szerencsére emelkedik pár kéz a magasba. Remek, akkor jégtörő játékokat játszunk. Csákány persze nem kerül elő, de amíg a tízévesek visongva rohangásznak táncos barátjukat keresgélve, addig fölmérem a terepet, és színes krétával rajzolok egy nagy fenyőt a tábla közepére. Ezt a motívumot kisgyerekkorom óta gyakorlom, úgy nézem, fölismerhető. Bár a tanító néni valószínűleg szebbet rajzolt volna. Egy másik foglalkozásról színes kartonkorongokat találtam, gyorsan fölkaptam őket, hátha tudjuk valamire használni, és most látom, milyen jó lesz karácsonyfadísznek. Gyors terepszemle, a gyerekeknek van színes ceruzájuk, és néhol filctollak is lapulnak a tolltartóban.
Nikolics Blanka: Karácsonyi készülődés (J.J.Zmaj általános iskola, Szabadka)
Közben meglettek a barátok, eleget rohangáltunk, különben is átjönnek szólni, hogy túl hangosak vagyunk, úgyhogy mindenki helyet foglal. Képzeljétek, az angyalok találtak egy kidőlt karácsonyfát az erdő szélén. Megsajnálták, és fölvitték magukhoz a felhők közé. Sose volt még karácsonyfájuk. Minden angyal köréjük sereglett, és tanakodni kezdtek, hogy kellene feldíszíteni. Közben meghallották, hogy lenn a földön arról beszélgetnek a szánkózó gyerekek, hogy mit szeretnek a karácsonyban. Előszedtek hát egy halom üvegdíszt, és amit hallottak, azt ráírták, mint a karácsony üzenetét.
Kiosztom az üvegdíszeket szimbolizáló korongokat, lehet néhány színből választani, szerencsére mindenkinek jut olyan, ami tetszik. Beleírják nagy lelkendezve, mit szeretnek a karácsonyban. Nem mondtam, de eltakarják egymástól, suttognak, és buzgón díszítik a gömbjeiket.
Közben visszatérek a realitásba, és keresgélek, mivel tűzzük ki a díszeket a fára. Van a táskám mélyén maradék szalagragasztó, apró darabokra vagdosom, és hengert formálok belőlük. Minden gömbre egy. Így is huszonötöt kell pillanatok alatt a tanári asztalra varázsolnom. Ha nem cél a finommotorika fejlesztése, akkor az időt megspórolhatjuk, ha nem a gyerekekkel csináltatjuk ezeket a dolgokat. Persze, előre kellett volna készülni, és nem itt ügyetlenkedni a mindenhova ragadó fecnikkel, de most arra nem volt idő.
Látom, nagyjából elkészültek a díszek, az utolsó simítások, és jönnek libasorban a ragasztóért, hogy a táblára rajzolt fenyőre ki-ki a saját gömbjét felragassza.
Mintha mondtam volna, rohannak vissza a helyükre. Alig várják, hogy kimondhassák, ki mit szeret a karácsonyban. Megyünk sorban. Vannak köztük igazi kis írók, szószátyárok, humoristák és az egyszerűség hívei is. A gyertyák tündöklését, a fenyő illatát. Az ajándékok kibontásának izgalmát. Hogy eljönnek a nagyszüleim. Hogy a szüleim nem kiabálnak rám és a testvéremre. Társasjátékozunk anyukámékkal. Hogy lehet sok sütit enni. A karácsonyfa-díszítést. A kacsasültet.
– A mézes pálinkát! – kiabál be egy kópé. Erre mindannyian nevetnek. A lányok ki is osztják rögtön:
– Te nem is ittál olyat soha!
De igen! De nem! És nevet a szemük a karácsonyi veszekedésben. Nem is hallja más, csak én, az utolsó padban ülő fiú hangját:
– Apa otthon van.
Megszólal a csengő, jön az értesítés, hogy a tanító néni nem tud visszaérni a következő órára, de boldog ünnepeket kíván és tartalmas téli szünidőt. Másodpercek alatt fölkerül a gyerekekre a kabát és a táska, viszlááát, és kiürül az osztályterem.
Az utolsó mondat visszhangzik a fejemben. Apa otthon van. Nem az együttes játék, társasozás, sütögetés, karácsonyi készülődés, nem az, hogy apa elviszi rokonlátogatóba, hogy mesél neki, hogy együtt díszítik a fenyőt. Csak az fontos, hogy otthon van. Legalább karácsonykor.
