Ismeretlenülérkeztemanagy,barnárafestett kapuhoz.Becsengettem,ésvártam,hogyakaputelefonmásikoldalárólvalakivisszaszóljon. Kedveshanginvitáltbe.Életvidáman,sugárzóarccal,kedvesenfogadottSzilvia.
Angyalok serege, fehér terrakottakompozíció
Meleg teát iszogatva beszélgettünk második szerelméről, a kerámiáról. Csillogó szemmel és hatalmas átéléssel mesélt első élményeiről.
– Aránylag későn, középiskolai tanulmányaim után ismerkedtem meg a kézművesség ezen részével Mezei Erzsébet jóvoltából. Egyik táborában vettem részt, és már az első alkalommal, amikor a kezembe fogtam az agyagot, éreztem a varázsát. Azonnal készítettem egy hatalmas amforát, ősi, felrakásos technikával. Éreztem, hogy ez nekem megy. Nagy hatással volt rám az a pár ott töltött nap. Itt kezdődött minden. Később elkerültem Pestre. Akkor már tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni. Megkerestem egy keramikust, Fülöp Ildikót, aki fantasztikus dolgokat készít. Nála tanultam, közben pedig elvégeztem egy kézműves-főiskolát.
– Fazekas és mézeskalács szakon tanultam, bár soha nem vonzott a népi kerámia, a vizsgafeladaton kívül máskor nem készítettem ilyen munkákat, de itt jól el tudtam sajátítani a szakma alapjait. Az iparművészeti, modernebb formák állnak hozzám közel. A mai világban hiányzik az olyan fajta oktatás, ami megismerteti a gyerekeket az agyaggal. Olyan iskolában vagyok szakoktató, ahol középiskolai szinten tanítanak. Itt a gyerekek megismerkedhetnek kézművesszakágakkal. Vajdaságban sajnos kihalófélben van a kerámia. A korongozást nálunk ma már nem használják. Szerintem hosszú távon nálunk is ki lehetne alakítani egy kézműves-társadalmat. Lehet, csak illúzió, de a magyarországi példát tekintve, ahol ez működik – táborokat, kiállításokat, vásárokat szerveznek, városokat, országokat járnak körbe –, talán nem is olyan elképzelhetetlen.
(Összetartozás, mázas kerámiakompozíció)
Elmeséli, hogy közeli kapcsolatba került Nemes Fekete Edittel is, aki végzett keramikus. Ő az utolsók között volt, akik az újvidéki iparművészeti szakközépiskolában tanulhattak. Azóta sajnos Szerbiában nincs középfokú oktatás ilyen szakon. Szilvia próbálja az iskolában általa is tanított diákokat segíteni. Mivel az intézménynek nem áll módjában termet biztosítani, saját műhelyében fogadja őket és dolgozik velük.
– Vannak közöttük nagyon tehetséges gyerekek. Sajnos nálam is szűkös a hely, csak pár diákot tudok fogadni egyszerre, de nagyon élvezem velük a munkát. Nagyon jó, hogy ők vannak.
A beszélgetés során tekintetem akarva-akaratlanul is a falba beépített ablakokra szegeződik, vagyis inkább a bennük elhelyezett alkotásokra; terhes nőket ábrázolnak. Fantasztikus munkák. De vajon mi vonzotta őt ehhez a témához, formához?
– Fő témám mindig a terhes nő volt. A női test, az áldott állapotban lévő asszony állandó része a munkámnak. A legszebb látvány számomra egy állapotos kismama. Az élet legcsodálatosabb dolga ez. Ennél szebbet én nem is tudok elképzelni. Hihetetlen, hogy ebben mennyi minden benne van; a nők önfeláldozása, vállalják az összes szenvedést gyermekükért. A sorozaton látni lehet a fejlődést, a változást, de most már úgy érzem, megtaláltam a végleges formát, színt. Persze vannak olyan darabok is, amiket mai fejjel már nem így készítenék el.
Befogadás, mázas kerámiakompozíció
Tíz év kihagyás után idén nyáron kezdte újra a munkát. Az udvaron épített saját műhely már megadta a kedvet és a lendületet az új dolgok megvalósításához.
– Éreztem, hogy ha folytatni, és nem elveszíteni akarom ezt az értéket, ami bennem van, és azt a lehetőséget, ami megadatott, akkor most már lépnem kell. Nagyon sok áldozattal jár. A gyerekek mellett nem tudok annyit a műhelyben lenni, amennyit szeretnék. Legszívesebben 24 órából 24-et ott töltenék. Lehetnék karrierista, biztos mostanra sokkal elismertebb lennék, de ez nem volt és nem is lesz célom a továbbiakban sem. Soha nem volt bennem vágy, hogy megmutassam, mit csinálok, mindent önmagamért csinálok. Ha felkérnek, akkor azt lehetőségként fogom fel, amit a sors nyújt.
Mint mondja, már akkor is a terhes nő volt számára a fő téma, amikor ő maga még nem várt babát. De azért készített ő cipőket, kalapokat, mécseseket is.
– Nem tudom megmagyarázni, mi ihletett meg, hogy cipőket készítsek, csak azt éreztem, hogy most ilyet kell alkotnom. Korhű darabok voltak ezek, féldrágakövekkel díszítettem, a méretük pedig egy 36-os lábméretnek felelt meg, szóval igazán élethű munkák voltak. A kalapok készítésének ötlete nem tudom, honnan jött. Amikor még nem volt családom, és eljártunk szórakozni, mindig nálam volt egy jegyzetfüzet, amibe rajzolgattam, ha eszembe jutott valami. Kár lett volna, ha elvész egy remek ötlet. Manapság már maga a munka ihlet meg. Minél többet dolgozom, annál erősebbnek érzem magam.
Megérkeztünk a jelenbe. Van egy kis kuckó, ahová elbújhat, és alkothat valami újat, valami nagyszerűt. Fejében megszületik a terv, ujjai finoman kidolgozzák a részleteket, éget, mázol, és közben az ablakon kilesve gyönyörködik a gyermekeiben, ahogy a kertben játszanak. Azt hiszem, nem is kell ennél több. Remekül megtalálta az összhangot a család és a munka között. Idén újra dolgozni kezdett, és egy új sorozat elkészítése vette kezdetét.
– Nem tudom, mi vonzott az angyalokhoz. Ez még egy egészen új, nem teljesen kiforrott forma a fejemben, de annyi lehetőség van benne. Annyi angyal létezik, és mind különbözőek. Idén nyáron készítettem az első ilyen darabomat, azóta még kettőt, de csak abban vagyok biztos, hogy a színük fehér marad, hisz az illik legjobban hozzájuk, minden más még bizonytalan.
Minden művésznek vannak az életében olyan személyek, akiknek a véleményére ad, akiknek megmutatja munkáját, és várja a reakciókat. Szilvia életében Nemes Fekete Edit egy ilyen ember. Először azt gondolta, az alkotásai obszcénnak fognak tűnni az emberek szemében, de Edit megnyugtatta, és arra ösztönözte, hogy folytassa, amit elkezdett.
A kis kuckóba elvonulva vajon mit tartogat Szilviának a jövő?
(Tulipán, vörös terrakotta)
– Terveim vannak. Szeretnék az állapotos nő témában továbbra is alkotni, mellette az angyalformát szeretném finomítani, és elkezdeni egy új sorozatot a szűziességről, valamint az épületkerámiákra is szeretnék jobban odafigyelni. Közben pedig hagyom, hogy sodorjon a sors, ha utamba ejti a lehetőségeket, azokat meg fogom ragadni. Tudom jól, ahogy a gyerekek nőnek, úgy lesz nekem is egyre több időm a kerámiáimra. Meg kell tanulni várni az életben. Kivárni a megfelelő pillanatot.
Szilvia saját magának dolgozik, magáért az élményért. Az elkészült műveket általában elajándékozza. A karrier számára másodlagos, a család az első. Olykor együtt is lemennek a műhelybe dolgozni. Persze akkor a gyerekek uralják a helyiséget, és édesanyjuk olyankor nem tud saját magának alkotni. De nem bánja. A gyerekek teszik igazán boldoggá. Neki sikerült, ami sajnos annyi embernek nem. Megtalálta az egyensúlyt család és munka között. Mint mondta, a jövő még előtte áll. Nem tervez. Vár.
Csak remélni tudom, hogy soha nem fogja hagyni, hogy az az érték, ami benne van, kárba vesszen.
