1952 novemberének végén leesett a hó. Az utolsó szombat délutánon hatalmas pelyhekben hullott, örömmel szemlélgettük öregapánkkal a nyitott gang oszlopai mellől. Néha hólabdáztunk is, vagy öcsénket szánkóztattuk az udvaron.
Nagyanyánk is csatlakozott hozzánk. Egy pillanatig szótlanul állt a konyhaajtó előtt, mosolygott unokái játékán, aztán magához intett.
– Menj a padlásra, Pista, hozd le a kakasülőről lecsüngő szalmaköteget meg a megszáradt szalmavirágot!
A padlásra fölmászni mindig kihívást jelentett számomra. Odafönt titok termett, a szögletekben szellemfiak kuksoltak, testüket nem láttam, de a szemük reszketve fénylett, amint lépteimet figyelték. A félhomály, amely nyáron is megtermett, télen meg sűrűre hízott, ismeretlen, fölfedezésre váró világot jelentett számomra. Nagyanyánk szavára határozottan indultam a ház végéhez támasztott létra felé, amelynek fokait friss hó borította, ám ahogy kapaszkodtam fölfelé, csak elkezdett bizseregni valami a szívem körül. A padlásajtó nyikorogva sóhajtott, előttem beugrott a kora délután világa, de gyorsan megtorpant. Be kellett araszolnom a padlástér szurkos közepéig, ott elkapta fejemet a szalmaköteg. Megrettentem, tán kiáltottam is, de gyorsan fölengedett bennem a félsz. Leakasztottam a szalmát és a száraz virágcsokrot, s hátrálni kezdtem a lejárat felé. Könnyebbülő szívvel zártam a félhomályra az ajtót.
Odalent öregszülénk boldogan kérdezte tőlem:
– Segítesz, kis szolgám, koszorúkat kötni?
– Segítek, nagymama.
Bementünk a konyhába, s a nagyasztalon szülénk szétoldotta a szalmaköteget. Szép, aranysárga szalma volt, bánkúti búza szára, vagy méternyi hosszú, nagyanyánk még a nyáron válogatta. Akkor meg is kérdeztem, mire kell nekünk külön egy kis nyaláb szalma, amikor egész kazallal raktunk az udvar sarkába. Nagyanyánk mosolygott, meglátod a télen! Megjött a tél, s megtudtam, koszorú készül belőle. Adventi koszorú. Azt pedig úgy kezdtük, hogy nagyanyánk két csomóba osztotta a szalmaköteget, s az egyiket félretette. A másiknak a végét markomba nyomta.
– Ezt ragadd meg, s tartsd jó erősen!
Szorítottam a szalmát, ő meg tekerni kezdte, jó keményre. Majd elégedetten csettintett, s a megtekert szalmacsík másik végét is kezembe adta. Rafiát vett elő, azzal kötözte, rögzítette össze. Most már nem hullott szét! Kivette kezemből a szalmahurka két végét, összebújtatta, egymásba csúsztatta a szálakat, ezt is megkötözte, s készen is lett a koszorú teste, az alapja.
Így készítettük el a másik szalmacsomóból is a koszorút.
– Most földíszítjük őket! – mosolygott szülénk.
A száraz szalmavirágok lettek a díszítések, zöld levelük és piros viráguk szinte eltakarta a búzaszalma aranyát. Nagyanyánk elmagyarázta nekem az adventi koszorú titkát.
– A koszorú, mint látod, kör alakú, se eleje, se vége, ez a mi örökkévalóságunk ereje, amely meg nem törik, el nem múlik. Menekül tőle minden gonosz. Ezért fogjuk egyik koszorúnkat a bejárati ajtóra tenni, a másikat meg a tisztaszoba asztalára.
Képzeletemben varázserőmtől sebzetten vinnyogtak a gonoszok az asztal alatt, s lesték, mikor tárom ki az ajtót, hogy kiröpüljenek a világunkból.
– Három színe van az adventi koszorúnak – tanított szülénk. – A szalmavirág zöld levele vetésünk, mezőink, erdeink színe, a piros az életé, a búzaszalma sárgája, amelyet sokan aranynak is mondanak, a fényé.
Bámultam a két koszorút, amelyek akkor változtak lelkemben színarannyá, s azóta is, ha szép szalmaköteget látok, az arany színe és öreganyám hangja sejlik föl szívemben.
Bátyánk emelte magasba öcsénket a gangon, neki jutott a megtiszteltetés, hogy a bejárati ajtóra függessze az adventi koszorút, amely őrizni fogja nagyszüleink házát. Egy pillanatra csönd telepedett az udvarra, még a hópelyhek is lassabban hintáztak lefelé az égi dunnából, bámultuk nagy áhítattal örökkévalóságunk jelképét.
– Gyere – ölelte át a vállam nagyanyánk –, fölruházzuk a gyertyákat!
A tisztaszoba ebédlőasztalának közepére helyeztük a másik koszorút, amelynek testébe négy sárgásbarna viaszgyertyát ültetett öreganyánk. A gyertyák egymással átellenben álltak, negyedelték a kört. Olló és krepp-papír bújt elő az almárium alsó fiókjából.
– Ebből lesz a gyertyácskák ruhája – magyarázta nagyanyánk.
Az első gyertya ibolya gallért kapott, mert advent első vasárnapjának színe a lila. Ilyen színű a templomban az oltárterítő, a pap miseruhája és a stólája. A második gyertyának búzavirág gallér jutott.
– Sokan a második gyertyát is lilának tudják – okított öregszülénk –, mert a nagyböjti időszak színe is lila az egyházi liturgiában. Megint mások kéket használnak, hogy megkülönböztessék a két ünnepet egymástól. Én az anyámtól az ég színét örököltem.
A harmadik viaszgyertya az örvendezés jelképe, rózsa gallér dukált neki. Advent második fele kezdetét jelzi. A negyedik gyertya orgona köntösbe bújt, mert a bűnbánatot fejezi ki, s annak színe sötétlila.
– Ha holnap reggel eljöttök hozzánk, meggyújtjuk az ibolya gyertyát. Azzal kezdetét veszi az advent, amely a karácsonyig tartó négy hetet jelöli. Ez a négy hét meg nem más, mint a várakozás időszaka, várjuk a karácsonyt, minden vasárnapon egy újabb gyertyát gyújtunk, s végül egyszerre világol majd mind a négy. Lélekben így készülünk föl a kisded Jézus megszületésére – fejezte be szellemi öröksége egy részének rám testálását öregszülénk.
Az év utolsó hónapja tizenkettedik napjának délutánján szánkón húztuk öcsénket nagyszüleinkhez, fölváltva voltunk befogva, hol bátyám, hol én. Megérkezvén nagyapánk örömmel üdvözölt minket, bajszát pödörintve hamiskásan kijelentette:
– Az idén fölfedezzük a tóparti boszorkányokat. Megcsináljuk Luca székét.
– De hát holnap lesz Luca napja – jegyezte meg bátyánk.
– Éppen azért, ma kell fölkészülnünk, mert Luca napján minden szerszámunk itthon kell legyen. Ha nem lennének itthon a szerszámaink, munkánkat megronthatják kívülállók. Kell ez nekünk?
Öcsénket öreganyánkra bíztuk, mi hárman pedig számba vettük öregapánk szerszámait. Egy gyalu és egy fűrész hiányzott, egy szekerce fölösleg volt. Bátyám Káplárékhoz futott a szekercével, én meg Madarászékhoz a gyaluért és a fűrészért. Miután minden a helyére került, öregapánk megelégedetten csettintett, s a farakásból kiemelt egy kőrisfatörzs darabot.
– Ebből készítjük majd a Luca székét. Holnap nekikezdünk a nagy munkának.
Öreganyánk öcsénkkel kitotyogott az udvarra, előbb hozzánk jöttek, megszemlélték, miben ügyködünk. Szülénk megelégedéssel nyugtázta addigi tevékenységünket, majd öcsénket hátrahagyva visszalépett a konyhába, és kihozta a kemence mellől a piszkafát. Azzal piszkált be a tyúkólba, hogy szárnyasai jövőre jó tojók legyenek. A magkakas fölháborodását meghallhatták a szomszédban is, mert kisvártatva Káplár néni portájáról is hallottuk a tyúkok lázadozását. Öreganyánk, míg a piszkafával a tyúkólban kotort, ilyeneket mondott:
– Tojj, tojj, tojj! Kitty, kotty, kitty kotty!
Aztán besietett a házba.
– Most elüldögél kicsit a kemencepadkán – mosolygott nagyapánk –, hogy a tyúkok jó tojók legyenek.
Estefelé nagyobb gyerekek jöttek Lucát köszönteni. Énekeltek is valami vasfazékról meg cintányérról, amiről nekem azonnal Remete Ireneusz bácsi tűzoltózenekara jutott eszembe. Pedig később, amikor Palócföldre vetett a sorsom, és rátaláltam a gyerekkorban hallott Luca-rigmusra, csodálattal és büszkeséggel nyugtázta lelkem, vagy kétszáz évig élt tájunkon ez a vers, amelyet észak-magyarországi szálláshelyükről Zentára vándorolt ősök hoztak magukkal!
Vas legyen fazékjuk,
Cin legyen tányérjuk,
Ólom legyen kanaluk,
Csikós legyen a lovuk,
Borjas legyen tehenük,
Malacos a disznójuk,
A lánynak szép mátkát,
A legénynek azon szerint!
Gazdasszonynak tyúkot, ludat!
Így heverjenek lúdjaik!
Arra nagyon emlékszem, hogy a dalocska végén a köszöntők leheveredtek a konyha földjére. Nagyapánk megköszönte jókívánságaikat, nagyanyánk pedig aszalt gyümölcsöt mért marokkal a sapkájukba.
Másnap zárva találtuk nagyszüleink kapuját. Ám otthon voltak, zörgetésre öregapánk bebocsátott bennünket.
– Asszonynak, lánynak ma tilos a belépés mihozzánk – magyarázta az öregünk. – Ha belépne egy is a portánkra, jövőre elkerülne minket a szerencse. Különben az az igazság, hogy nem engedünk be senkit sem, kivéve a kisunokákat, akik mindennél és mindenkinél fontosabbak, és nem is idegenek e házban. Kerüljenek minket ma a kölcsönkérők! Nem is lépünk ki a portánkról, még a boltba sem, mert nem adhatunk ki semmit a házból! Ha bármit is kiadnánk, elhagyna bennünket a haszon.
Öcsénk hangoskodni kezdett, ahogy fölemeltem a szánkóról.
– Csöndben légy, te, gyerek! – intette nagyapánk. – Öreganyátok lepihent kicsit, mert így dukál Luca délutánján.
De öreganyánk ébren volt már, kint is termett a gangon, pihentem én eleget, mondta. Öcsénket szárnyai alá vette:
– Gyere, kicsim, babot fejtünk, nagyobb legyen tojáshasznunk.
Megindultak a konyhába, de öreganyánk visszafordult a pitvarajtóból:
– Gyertek ti is! Üljetek kicsit az asztal mellé, hogy a kotlós jobban üljön a tojáson!
Bementünk hát, leültünk az asztal mellé, amelyen már ott volt a kiszaggatott pogácsa.
– Válasszatok magatoknak egyet! – parancsolta szülénk.
Választottunk, majd mindegyik kiválasztottba egy tollacskát dugott.
– Akinek a tolla gyorsan megpörkölődik, hamarosan meghal – ijesztett ránk öreganyánk.
Kerek tepsibe rakta a pogácsát, s bevetette a kemencébe. Ekkor zörgettek a kiskapun. Bátyánk kiszaladt, de öreganyánk utánakiáltott:
– Be ne engedj senkit!
A postás volt, a vörös képű Andruskó bácsi, aki a kerítéslécen keresztül adta be a levelet, nem is csodálkozott, hiszen más portákra sem engedték be aznap. De öregapánk, aki akkor már a gangon állt, odadörmögte:
– Kinyitom én a kiskaput, egy korty pálinkát csak megiszol az egészségünkre!
Andruskó bácsi nem lépett be a portára, a kiskapu előtt öntötte torkába a nedűt.
– Ez jólesett! – nyugtázta.
A levelet a Nemzetközi Vöröskereszt Szervezet küldte, arról értesítették nagyszüleinket, hogy Péter nagybátyánkról, aki 1943-ban orosz fogságba esett a keleti fronton, nincs semmi hír, haláláról nem tudnak, továbbra is eltűntnek minősítik. A hírre nagyanyánk leroskadt a konyhaszékre, zokogni kezdett, de menten abbahagyta, hiszen sírását meghallván öcsénk is rázendített.
Megint zörgettek.
– Ide senki be nem jön! – sikoltotta szülénk. – Ha letörne egy darabot a tévőből vagy a tésztaerjesztő párból, ha megérintené csak a kemencémet is, nem süthetnék többé jó kenyeret.
Egyik szomszéd zörgetett, fűrészt akart öregapámtól kérni.
– Holnap megkaphatod – mondta öregapám.
Ilyen sok előzmény után végre hozzákezdtünk a szék megépítéséhez. A kiválasztott kőrisfából deszkát hasítottunk.
– Ez lesz az ülőke – mondta nagyapánk. – Mára elég is lesz a munkából, van még időnk bőven az elkészülésig.
Nagyanyánk kiviharzott a konyhából, körbecsattogta papucsával a portát. Öregapánk mosolygott:
– Ellenőrzi, minden rendben van-e. Záptojást dobhatnak portánkra rosszakaratú emberek, s akkor tyúkjaink nem fognak tojni!
Bátyánk nevetni kezdett.
– Ne röhögj, te, gyerek! – szidta meg öregapánk. – Gyertek, megvizsgáljuk, milyen év előtt állunk.
No, ez volt aztán a csodálatos tevékenység! Tizenkét hagymahéjba sót hintettünk, aminek lényege az volt, hogy sorban vizsgálgattuk őket karácsonyig, s amelyik hagymahéj nedves lett, azt jelentette, hogy a következő évben az a hónap, amelyet a hagymahéj jelképez, esős lesz.
Nagyanyánk közben kivette a kemencéből a Luca-pogácsát, illata szétszaladt a konyhában, összeszaladt a nyál a számban.
– Egy toll sem pörkölődött meg a második vizitációig, csak utána! – csettintett megelégedetten szülénk. – Hosszú életűk leszünk.
