„Már nem érdekel a jövő.
Jegyzet
Nagyjából három hét az igazi nyár. Néha a legelső forró napok kellős közepében egy eltévedt szél, mint önkéntelenül fölszakadó sóhaj, azt az érzetet kelti, hogy máris vége.
Ezeket a forró nyári éjszakákat nyitott ablak mellett virrasztom át, így aztán bőven van időm hallgatni az éj neszét, hangjait, sokszor elviselhetetlen zajait, s elmerengni felettük. Napszállat után elsőként a tücsök szólal meg, igen, a tücsök, egy szál magában, nem is tudom, hogy kerülhetett ide az árva az ablakunk alá.
Menekülésvágy, fiatal és öreg álmában boldogan repül: szabadon, terhek, kétségek nélkül játszik és képzeleg. Irma azt mondja, neki az öreg lábas kádra fáj a szíve, kékre festve képzeli.
Ha ma élne, Rousseau csakúgy a furcsa, különc, nehezen alkalmazkodó, túlontúl érzelmes emberfajtához tartozna – holott ezt a típust ő maga teremtette. Amit kortársai hűvösen megkomponált elméletekkel adtak közre, ő a magamutogatás expresszív lélekrajzával.
Szinte nincs olyan nap, hogy székvárosunk főterét ne lepné el egy-egy külföldi turistacsoport, közöttük oly idős hölgyek és urak, akik már alig csoszognak, mégis elfáradtak messze földön híres tartományunkba, s annak fővárosába, hogy megismerkedjenek nevezetességeivel. Egy alkalommal a főtéri templom bejárata előtt norvégekbe ütköztem, de legtöbb a német, az angol, az olasz csoport, már amennyire ezt visszafogott idegen nyelvtudásom alapján meg tudom állapítani.

